Ma is élnek polihisztorok
Azt gondolnánk, éppen elég gazdag és változatos a színész élete, ahhoz, hogy minden este más szerepet játszva megtalálja az emberi kiteljesedés élményét. Ám úgy tűnik, Lázár Balázst ez nem elégíti ki. Ő nemcsak a színpadon akarja megtapasztalni a sokféleséget, hanem a hétköznapokban is: előadóművész, színpadi szerző, költő, sőt a színművészet egyes irányainak tudományos kutatója. Lázár Balázzsal beszélgettünk.
– Keveseknek adatik meg, hogy sikeres színpadi pálya mellett költőként is olyasmit alkossanak, ami másoknak is fontos. Hogyan csinálja?
– Számomra s színészet és a költészet nem külön pálya. Úgy érzem, szimbiózis van a két alkotóirány között, egymást erősítő kapcsolat. Gyermekkorom óta mindkettő érdekelt. A világ megismerésének kalandjába számomra valóban minden beletartozott és ma is beletartozik. Az olvasás, befogadás és az alkotás, újra-alkotás – akár irodalmi, lírai, drámai, akár szaktudományos munkáról beszélünk – egységes folyamat. Más kérdés, hogy személyesen mikor, melyik énem jut domináns szerephez. Talán valamiféle kettős természet következménye az, hogy egyszer a harsány, magát megmutató Lázár Balázs a fontosabb, másszor olyasvalaki, akinek szüksége van arra, hogy elbújjon a világ elől és az élményeit a fehér papír előtt meg-megvallja. Persze, hozzá kell tennem azt is, hogy segítő, támogató környezet nélkül nem sokra jutottam volna lírai próbálkozásaimmal. Sokat köszönhettem mestereimnek, barátaimnak, Bertók László Kossuth-díjas költőnek, Turczi István és Oláh János Babérkoszorú-díjas költőknek, és annak a szellemi körnek, ahova a Jelenkor, az Eső, a Parnasszus és a Magyar Napló irodalmi folyóiratok révén csatlakozhattam.
– A versek mellett valami igazi különlegességet is létrehozott: 2012-ben mutatták be Pantalone házassága című, kortárs commedia dell' arte darabját, melyet társszerzőként jegyzett. Honnan jött az ötlet, hogy ideje feltámasztani a reneszánsz vásári komédiáját?
– Úgy láttam, hogy a commedia dell' arte nagyon közel áll a modern létformákhoz. Egyfelől olyan, mint a jazz: egy nem túl bonyolult alapra épülnek rá a klasszikus mikrovariációk, amelyeket az előadói improvizáció tesz egyedivé, egyszerivé, megismételhetetlenné. A reneszánsz komédia ebben az értelemben sűrítménye, esszenciája a színháznak. Annak idején Fulbright-ösztöndíjasként elvégeztem a Dell Arte International School of Physical Theatre egy éves, fizikai színházi képzését, aminek alapján később maszkos, fizikai színházi kurzusokat vezettem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nagyon érdekelt a színháznak ez az ősformája. A maszkos játék másik különlegessége, hogy a darabot commedia dell' arte eredeti alakjaira építve, de mai keretek között és persze mai mondanivalóval kell létrehozni. Így a színház egyszerre lesz stilizált és realista. És végül, ami a legfontosabb: a maszkon csak akkor jönnek át érzelmek, ha intenzíven éli szerepét a színész. A maszkos játék nem a szerző, rendező, dramaturg munkáját tükrözi, hanem elsősorban az előadóművészekét.
– Hasonló különlegesség volt annak idején a Jonathan Swift Szerény Javaslat című pamfletjéből készített monodrámája is.
– Swift röpirata – hiába kétszázötven éves szöveg – ma is mindenkit arcul csap. A groteszk irodalom korai csodája a maga végtelenül bestiális abszurditásával mindig aktuális, amikor az ember elaljasul. A pamflet az írországi nagy éhínség idején keletkezett és logikus érveléssel ajánl módszereket a szegénység felszámolására. Az olvasó nem is sejti, hova vezet a szöveg, amikor a koldusok nyilvántartásba vételéről, a káromkodás megadóztatásáról beszél a szerző, majd – mintha az előző ötletek logikus és magától értetődő folytatása lenne – azt javasolja, hogy a szegények gyermekeit élelemként kellene értékesíteni, hiszen így a szegények is pénzhez juthatnak, a gazdagoknak pedig új fogás kerülne az asztalára, miközben a nemzetgazdaság fellendülne, a nemzeti vagyon gyarapodna és végre „megszabadulnánk a szegények eltartásának a terhétől”. A röpiratban nem is az a megrázó, hogy a XX. században gyakorlatilag megvalósították, hanem az, hogy az ilyen érvelés máig meg-megjelenik, amikor az érdekekből épülő racionalitás elhagyja az emberi dimenziókat.
– Bár Swift szövege prózai mű, azért a színpadra állítása közel van a versszínházhoz. Mostanában ezzel foglalkozik.
– Igen, a versszínház költői és színházi énem kicsúcsosodása. Feleségemmel, Tallián Mariannnal jó tíz éve hozunk létre a versszínházi, prózaszínházi előadásokat. Van szerelmes, szakrális, kortárs lírát feldolgozó előadásunk. Most Rózsássy Barbara József Attila-díjas költőnő szerkesztői segítségével Vörösmarty-estre készülünk. A Ketten a versben költőiséget és a színházat egyesíti sajátos stílusban. A versek másképp kelnek életre egy színházi helyzetben, mint a maguk természetesen közegében.
– Nagyon gazdag életet él. Publikál, kutat, ír, előad… Alkotói pályája mellett ráadásul közéleti szerepeket is vállal: tagja a Magyar Írószövetség választmányának, köztestületi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, és egy sor irodalmi, művészeti, előadóművészeti társaságnak, egyesületnek. Miért?
– Sokan nem értik, hogy lehet egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, de hiszem, hogy másképp talán nem is lehet. Gyerekoromban eljutottam egy tehetséggondozó táborba, amit reneszánsz tábornak neveztek a szervezők. El is magyarázták miért: az élet teljességét kereső polihisztorok nyomába akartak indítani bennünket. Az én esetemben nagyon jól sikerült az elindítás. Azóta is hajt az a reneszánsz szellem. Az én sokféleségem egyfajta viszony önmagamhoz, így ismerem meg, ki vagyok én ebben a világban.
