Ma is élnek polihisztorok
2020.07.03. | Életmód

Ma is élnek polihisztorok

Azt gondolnánk, éppen elég gazdag és változatos a színész élete, ahhoz, hogy minden este más szerepet játszva megtalálja az emberi kiteljesedés élményét. Ám úgy tűnik, Lázár Balázst ez nem elégíti ki. Ő nemcsak a színpadon akarja megtapasztalni a sokféleséget, hanem a hétköznapokban is: előadóművész, színpadi szerző, költő, sőt a színművészet egyes irányainak tudományos kutatója. Lázár Balázzsal beszélgettünk.

– Keveseknek adatik meg, hogy sikeres színpadi pálya mellett költőként is olyasmit alkossanak, ami másoknak is fontos. Hogyan csinálja?

– Számomra s színészet és a költészet nem külön pálya. Úgy érzem, szimbiózis van a két alkotóirány között, egymást erősítő kapcsolat. Gyermekkorom óta mindkettő érdekelt. A világ megismerésének kalandjába számomra valóban minden beletartozott és ma is beletartozik. Az olvasás, befogadás és az alkotás, újra-alkotás – akár irodalmi, lírai, drámai, akár szaktudományos munkáról beszélünk – egységes folyamat. Más kérdés, hogy személyesen mikor, melyik énem jut domináns szerephez. Talán valamiféle kettős természet következménye az, hogy egyszer a harsány, magát megmutató Lázár Balázs a fontosabb, másszor olyasvalaki, akinek szüksége van arra, hogy elbújjon a világ elől és az élményeit a fehér papír előtt meg-megvallja. Persze, hozzá kell tennem azt is, hogy segítő, támogató környezet nélkül nem sokra jutottam volna lírai próbálkozásaimmal. Sokat köszönhettem mestereimnek, barátaimnak, Bertók László Kossuth-díjas költőnek, Turczi István és Oláh János Babérkoszorú-díjas költőknek, és annak a szellemi körnek, ahova a Jelenkor, az Eső, a Parnasszus és a Magyar Napló irodalmi folyóiratok révén csatlakozhattam.

– A versek mellett valami igazi különlegességet is létrehozott: 2012-ben mutatták be Pantalone házassága című, kortárs commedia dell' arte darabját, melyet társszerzőként jegyzett. Honnan jött az ötlet, hogy ideje feltámasztani a reneszánsz vásári komédiáját?

– Úgy láttam, hogy a commedia dell' arte nagyon közel áll a modern létformákhoz. Egyfelől olyan, mint a jazz: egy nem túl bonyolult alapra épülnek rá a klasszikus mikrovariációk, amelyeket az előadói improvizáció tesz egyedivé, egyszerivé, megismételhetetlenné. A reneszánsz komédia ebben az értelemben sűrítménye, esszenciája a színháznak. Annak idején Fulbright-ösztöndíjasként elvégeztem a Dell Arte International School of Physical Theatre egy éves, fizikai színházi képzését, aminek alapján később maszkos, fizikai színházi kurzusokat vezettem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nagyon érdekelt a színháznak ez az ősformája. A maszkos játék másik különlegessége, hogy a darabot commedia dell' arte eredeti alakjaira építve, de mai keretek között és persze mai mondanivalóval kell létrehozni. Így a színház egyszerre lesz stilizált és realista. És végül, ami a legfontosabb: a maszkon csak akkor jönnek át érzelmek, ha intenzíven éli szerepét a színész. A maszkos játék nem a szerző, rendező, dramaturg munkáját tükrözi, hanem elsősorban az előadóművészekét.

– Hasonló különlegesség volt annak idején a Jonathan Swift Szerény Javaslat című pamfletjéből készített monodrámája is.  

– Swift röpirata – hiába kétszázötven éves szöveg – ma is mindenkit arcul csap. A groteszk irodalom korai csodája a maga végtelenül bestiális abszurditásával mindig aktuális, amikor az ember elaljasul. A pamflet az írországi nagy éhínség idején keletkezett és logikus érveléssel ajánl módszereket a szegénység felszámolására. Az olvasó nem is sejti, hova vezet a szöveg, amikor a koldusok nyilvántartásba vételéről, a káromkodás megadóztatásáról beszél a szerző, majd – mintha az előző ötletek logikus és magától értetődő folytatása lenne – azt javasolja, hogy a szegények gyermekeit élelemként kellene értékesíteni, hiszen így a szegények is pénzhez juthatnak, a gazdagoknak pedig új fogás kerülne az asztalára, miközben a nemzetgazdaság fellendülne, a nemzeti vagyon gyarapodna és végre „megszabadulnánk a szegények eltartásának a terhétől”. A röpiratban nem is az a megrázó, hogy a XX. században gyakorlatilag megvalósították, hanem az, hogy az ilyen érvelés máig meg-megjelenik, amikor az érdekekből épülő racionalitás elhagyja az emberi dimenziókat.

– Bár Swift szövege prózai mű, azért a színpadra állítása közel van a versszínházhoz. Mostanában ezzel foglalkozik.

– Igen, a versszínház költői és színházi énem kicsúcsosodása. Feleségemmel, Tallián Mariannnal jó tíz éve hozunk létre a versszínházi, prózaszínházi előadásokat. Van szerelmes, szakrális, kortárs lírát feldolgozó előadásunk. Most Rózsássy Barbara József Attila-díjas költőnő szerkesztői segítségével Vörösmarty-estre készülünk. A Ketten a versben költőiséget és a színházat egyesíti sajátos stílusban. A versek másképp kelnek életre egy színházi helyzetben, mint a maguk természetesen közegében.

– Nagyon gazdag életet él. Publikál, kutat, ír, előad… Alkotói pályája mellett ráadásul közéleti szerepeket is vállal: tagja a Magyar Írószövetség választmányának, köztestületi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, és egy sor irodalmi, művészeti, előadóművészeti társaságnak, egyesületnek. Miért?

– Sokan nem értik, hogy lehet egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, de hiszem, hogy másképp talán nem is lehet. Gyerekoromban eljutottam egy tehetséggondozó táborba, amit reneszánsz tábornak neveztek a szervezők. El is magyarázták miért: az élet teljességét kereső polihisztorok nyomába akartak indítani bennünket. Az én esetemben nagyon jól sikerült az elindítás. Azóta is hajt az a reneszánsz szellem. Az én sokféleségem egyfajta viszony önmagamhoz, így ismerem meg, ki vagyok én ebben a világban.

 

Fotó: Lázár Balázs facebook oldala
Névjegy
Fotó: Somfai Sándor

Lázár Balázs színművész, előadóművész, költő, a Színház és Filmművészeti Főiskola negyedévesként kapta meg Jenő szerepét a Csinibaba című kultfilmben. Különös egybeesés, hogy miközben 1997 júniusában végzett színész szakon, ugyanakkor jelentek meg első versei is irodalmi lapokban. Azóta is rendszeresen publikál az Eső, az Előretolt Helyőrség, az Élet és Irodalom, a Győri Műhely, a Holmi, az Irodalmi Jelen, a Jelenkor, a Kortárs, a Magyar Napló, a Mozgó Világ, a Parnasszus, és ms folyóiratokban. á

Pályája kezdetén a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, 2015 szeptembere óta egyéb színházi és irodalmi munkái mellett a Ferencvárosi Pinceszínház irodalmi referense és színésze, valamint a Ferencvárosi Ádámok és Évák elnevezésű iskolaszínházi program szakmai vezetője. Színházi és filmes munkái mellett a Magyar Írószövetség irodalmi programjainak rendszeres fellépője és a Versek szódával című rendhagyó irodalmi sorozat moderátora.