Máramaros-expedíció
Felfedezésre váró falusi kultúra, több száz éves fatemplomok, ékes fakapuk és lenyűgöző tájak: erre számítottam az ismeretlen Máramaroson. Ezt mind megkaptam, sőt, még sokkal többet is.
Négy és fél évet éltem Székelyföldön, így hegyekből meg vidéki romantikából nem volt hiányom, ennek ellenére már régóta fenem a fogam Máramarosra. Erre a szinte érintetlen, partiumi különleges kis világra, Románia északi részén, az ukrán határ mellett. Az egyik legszegényebb terület ez az országban, de pont ennek köszönhető, hogy még annyira tisztán megmaradt a falusi kultúra, mint talán sehol máshol Európában és ahol a népviselet nemcsak a díszfolklór, hanem a mindennapok része. Nagy várakozásokkal indultam hát az előző hétvégén Nagybányára, ami ennek a megyének a központja és barangolásaink kiindulópontjaként is szolgált.
Szebb napokat is látott
Nos, ha valaki arra számít, hogy Petőfi Sándor szavaira hajazó várost talál: „Nagybánya ószerű épületeivel, s gótikus tornyával mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő" – akkor valószínűleg csalódni fog, ahogy én is. A nagy költő nászéjszakájának helyszínével ugyanis csúnyán elbántak. Talán a II. világháború idején a szovjet bombázás, talán a Ceaușescu-éra szocialista-realista városrendezése felelős azért, hogy az egykori pezsgő kulturális központ ma elsősorban kopott és ronda panelek (blokkok) halmaza, a régi épületekből alig egy-két tucat maradt meg és azok sincsenek mindenhol méltóan rendbe hozva. A főtér persze szépecske, ha eltekintünk attól, hogy a fele parkolóként szolgál és hogy az egykori Szent István Szálló szecessziós épülete – bár kívülről csinosan fel van újítva – évek óta üresen áll. A híres nagybányai festők bizonyára forognak a sírjukban, hogy mi lett kedvenc törzshelyükkel, ahol nemcsak tivornyáztak, de rendszeresen ki is állították műveiket.
Távolról nézve persze minden szebb, ezért érdemes felmászni a valóban igényesen helyrehozott Szent István- toronyba, ahonnan 360°-os panoráma nyílik a városra, meg a környező hegyekre (és arra a 350 méter magas kéményre, ami az egykori rézkohó ocsmány maradványa, de legalább már nem okád füstöt magából). A 40 méter magas torony eredetileg a 14. században épült gótikus stílusú Szent István templom harangtornya volt. Az elkövetkező évszázadok során a templomot és a tornyot többször is villámcsapás érte, mára csupán a torony maradt meg. A rekonstrukció során napvilágra kerültek a régi templom romjai is, amelyet a sétálóvá alakított téren, üveglapokkal védve csodálhatunk meg.
Mivel elsősorban nem várost nézni, hanem bringázni készültem a környéken, így a kvázi kötelező látnivalók, mint a festőiskolások képeit is kiállító Szépművészeti Múzeum, a Történeti Múzeum, a skanzen, vagy a híres Ásványmúzeum most kimaradtak (de biztos, hogy bepótolom még őket). Merthogy elsősorban arra voltam kíváncsi, amitől Máramaros annyira unikális: a faházakkal teletűzdelt falvakra, a faragott kapukra, az évszázados fatemplomokra, a népviseletekre és persze az erdőkkel és hegyi legelőkkel borított Északkeleti-Kárpátokra.
Bivalyok, bugják meg a sár
Új bringát vittem, így szombaton csak egy laza, 40 km-es tekerésre mentünk a társaimmal, hogy szokjam a gépet. A nagybányaiak kedvenc kiránduló-, horgászó- és csobbanóhelyét vettük célba, a Baraj Firiza- t, magyarul a Fernezelyi-víztározót. Egész jó, csekély forgalmú aszfaltút vezet ide, amin van ugyan némi emelkedő, de azért nem vészes. Ennek mentén a szépséges erdőszakaszok mellett rácsodálkozhatunk arra a kettősségre is, ami egész Romániát jellemzi: a városszéli putrikra, ahol maszatos cigánygyerekek játszanak a porban, meg a modern, újdonat új klubházra, ahol csak tagságival lehet sört venni. Azért nem száradtunk ki, a tó végénél megbújó csárdában lecsúszott pár korsó sör, és ugyanitt végre újra ehettem ciorba de burta-t (pacallevest) is, amit minden Romániába látogatónak kötelezővé tennék. Ami a lenti képnél még csak gomolygott, az a visszaúton bizony rendesen a nyakunkba szakadt, megelőlegezve a másnapi kalandokat, a biciklis sárban dagonyázás semmihez sem fogható élményét.
Merthogy vasárnapra terveztük a nagy felfedező kört, és milyen jól tettük. Ugyanis isten napját az őslakos máramarosiak népviseletben ünneplik meg, úgy mennek templomba és úgy trécselnek a kapuk előtt, hagyományaikhoz híven a nők és a férfiak külön-külön csoportokba verődve.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen először el is kellett indulnunk. És bár kemények vagyunk, de annyira azért nem, hogy a 40+ kilométeres terepbringázás mellé még bevállaljunk egy 80-ast az oda-vissza úttal aszfalton, kétszer nyolcszáz méter szint megmászásával. Így annyit könnyítettünk a túrán, hogy Nagybányáról felvitettük magunkat kocsival a Gutin tetőre, és onnan, a szerpentin tetejéről kezdtük a gurulást, egy laza 15 kilométeres lejtmenettel. Mara-ról (Krácsfalva), Alex pisztrángozójától indultunk (majd este ide is tértünk vissza, és vittek autóval haza). Már csak ezért a helyért is érdemes erre eljönni, tényleg zseniális: vízesés, pisztrángokkal teli tavacskák, fakapuk, faházak, fahidak és máramarosi népviseletben felszolgáló - de a modern kor követelményeinek megfelelően maszkban dolgozó - személyzet.
A kötelező erőgyűjtés után nekiindultunk a terepnek. Volt is szükség az erőre, mert életem eddigi legnehezebb, de egyben leggyönyörűbb bringatúráját jártam be a Mara (Krácsfalva) - Desești (Desze) - Hărnicești (Hernécs) - Sat-Șugatag (Falusugatag) - Ocna Șugatag (Aknasugatag) - Călinești (Felsőkálinfalva) - Sârbi (Szerfalva) - Budești (Budfalva) - Breb (Bréb) - Mara (Krácsfalva) útvonalon (zárójelben a települések magyar nevei).
Valami különös oknál fogva a párom túlértékeli bringás képességeimet, meg szexinek tartja, ha a nője nyakig sáros, így valahogy soha nem sikerül laza útvonalat összeállítania. De a máramarosival még magát is felülmúlta. Én csak egy könnyed, templomnézegetős, fényképezgetős túrával számoltam, amibe esetleg egy csobbanás is belefér Ocna Șugatag sósvízű tavaiban, lezárásként meg egy pisztrángozás Alexnél. Hát nem fért.
Bár néztünk gyönyörű, zsindelytetős, igazán különleges fatemplomokat is bőven (amelyek közül többet a 16. században építettek és 1999 óta UNESCO védelem alatt állnak)...
...nekem mégis a vad legelők, a bugják (szénaboglyák), a bő vizű patakok, a sárban dagonyázás, a bivalyok meg a hegyek látványa és a túrát lezáró, Alexnél elfogyasztott papanasi (sült túrófánk áfonyalekvárral és tejföllel nyakon öntve) maradtak meg a leginkább az emlékezetemben. Talán mert az embereken túl ezek hiányoznak leginkább székelyföldi életemből.
Ami bizony messze van, bármennyire is repesztünk, legalább 8-10 óra az út oda. Nem úgy Máramaros, ahová akár egy hosszú hétvégére is érdemes elnézni, hiszen Budapesttől mindössze 5 órányi autókázásra van. Persze senkit nem bíztatok, hogy pont most, a járványszigorítások idején induljon neki, de azért nem érdemes Máramarost sokáig talonban tartani. Az autentikus falusi kultúra, a vendégszerető és békés helyiek, a jó árak (3 lej egy sör, 30-40 lejből degeszre ehetjük magunkat), és persze a fentebb csak villanásokban bemutatott fatemplomok, faragott kapuk, népviselet és a bringázásra, túrázásra váró hegyek miatt is érdemes minél előbb erre az eldugott és ismeretlen helyre elnézni. Mielőtt még a szomszéd is fel nem fedezi...
