Mondd, ki vagyok én? – filmajánló
A Netflix 2019-es dokumentumfilmje egy londonban élő egypetéjű ikerpár különös történetét dolgozza föl
Képzeld el, amint egy álomtalan álomból ébredvén nem tudod, hol vagy. Azt sem tudod, ki vagy, nincsenek emlékeid. Az ágyadat körülvevők beszélnek hozzád, kérdezgetnek, de fogalmad sincs róla, kik ők és mit akarnak tőled. Majd rápillantasz egy arcra, és megnyugszol: végre egy ismerős! Köszönsz neki, úgy, mintha csak tegnap találkoztatok volna, a nevén szólítod, hiszen tudod, hogy ő az ikertestvéred.
A Netflix 2019-es, Mondd, ki vagyok én? című dokumentumfilmje egy londoni egypetéjű ikerpár különös történetét feldolgozó könyv adaptációja. Alex tizennyolc évesen, egy motorbaleset következtében agysérülést szenvedett, és elveszítette emlékezetét, ikertestvérén kívül minden és mindenki ismeretlenné vált számára, ideértve a saját szüleit is. Az elkövetkező évek során Marcus lett az egyetlen kapaszkodója a múltba, az ő elbeszélései alapján alakított ki visszamenőleges ön- és családképet, a foghíjakat pedig saját képzelete tapasztotta be. Feltétel nélkül hitte el testvére információit, sokáig még a nyilvánvaló ellentmondásokon sem gondolkodott, családi hétköznapjaikat pedig a normalitás részének tekintette. Nem volt viszonyítási alapja, nem tudta megítélni, jó-e vagy rossz házuk melléképületében élni, s hogy engedély nélkül nem léphetnek a szüleik rezidenciájába, nem érezte furcsának apja mogorva, heves természetét, ahogy anyjuk különös szokásai is hétköznapjai részévé váltak. S bár az apa a korai halála előtt bocsánatot kért mindkét fiától, még Marcus arra adott reakciója, az érzelemmentes elutasítás és a felmentés megtagadása sem tette Alexet gyanakvóvá, és nem sarkallta a miértek firtatására.
A film kettejük visszaemlékezéseiből, illetve szembesítő beszélgetésükből építkezik, s a nézőnek nincs könnyű dolga morális ítéletet hozni, amikor fény derül az igazságra, és megérti Marcus motivációját, az okot, amely arra ösztönözte, hogy először csak elhallgassa közös múltjuk vállalhatatlan részleteit testvére elől, majd kisebb-nagyobb hazugságokkal pótolja azokat. De az igazságra mindig fény derül, csak idő kérdése, s az ő esetünkben sem volt ez másként: édesanyjuk halálát követően olyan eszközök és fotók kerültek elő, amelyek immár rákényszerítették Alexet az egymillió dolláros kérdés feltevésére, Marcust pedig a tömör, magyarázat nélküli válaszra:
– Ért bennünket szexuális bántalmazás?
– Igen, ért.
Az ikrek harminckét évesek voltak anyjuk halálakor, s ezt követően még bő húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Marcus képes legyen megosztani testvérével gyermekkoruk nyomasztó részleteit. E húsz év során olyan bizalmatlanság férkőzött az egyébként elválaszthatatlan, együtt lélegző ikrek közé, amely elsősorban Alexet viselte meg. Vakon bízott a testvérében, és képtelen volt elfogadni, hogy az nem csupán félrevezette, majd hazudott neki, de húsz éven át nem volt hajlandó elárulni, mi is történt velük valójában, ki és hogyan bántotta őket.
Az ember vágya az igazság iránt éppúgy örök, ahogy az ismeretlen felfedezésére hívó kíváncsisága; a néző érti Alexet, képes azonosulni a mindent elsöprő akarással, érti, miért jobb tudni valamit, még ha az szörnyű is, mint a bizonytalanság homályában élni. Igazat adunk Alexnek, amiért nehezményezi testvére iszamos múltépítését, majd a molesztálás napvilágra kerülése után évtizedekig tartó hallgatását. De azt is értjük, hogy ezzel az ólomsúlyú csönddel Marcus nem csupán a testvérét, hanem önmagát is óvni kívánta. Így neki sem kellett szembenéznie, elszámolnia, s azontúl, hogy Alex emlékeit sterilre mosta, némiképp a saját sebeit is gyógyította. Elmondása szerint eleinte egyszerűen csak kihagyta történeteiből a múlt árnyait – például a tengerparti nyaralásokkal kapcsolatban elhallgatta, hogy sosem saját szüleikkel, hanem más családokkal töltötték a nyáridőt –, később azonban célirányos hazudozásba kezdett, s végül egy felhőtlenül boldog gyermekkor hamis képét építette fel mindkettejük számára.
Ed Perkins dokumentumfilmje lineárisan halad az időben, logikusan építkezve tárja fel Alex és Marcus tragédiáját, amelyről immár őszülő halántékkal maguk mesélnek. Az egypetéjű ikrek külső megjelenésének hasonlóságán túl az őket összekötő mély és örök érzelmi kapocs is megrendítő, s érezzük ezt akkor is, amikor külön-külön szólalnak meg. De megrendülünk a feloldhatatlan morális dilemmán is, tudniillik valakinek igazat szeretnénk adni, ítélni szeretnénk, de akárhogy és akármeddig is forgatjuk magunkban a történetüket, egyikőjük fölött sem törhetünk pálcát: igazat adunk hát mindkettejüknek.
A film gyenge pontja sajnos épp az utolsó fejezete, amikor az ikrek szemtől szemben ülnek egy asztalnál, és Marcus végre tiszta vizet önt a pohárba. Mindvégig ezt a pillanatot vártuk, s nem azért, mert feltétlenül kíváncsiak lettünk volna a rettenetes részletekre, hanem Alex miatt; ő akarta ezt, a tudást, a bizonyosságot, sejtései visszaigazolását vagy cáfolatát. Csakhogy a katarzis elmarad, s a tudatosan lassú, okos építkezéssel egy összecsapott befejezés kerül szembe. A „kevesebb több” elve ebben a finisben nem működik maradéktalanul; érezzük, hogy Alex sem megrágni, sem kiköpni nem tudja régi-új múltja bizonyosságait, s bár megértjük zavarodottságát, a filmtől mégis egy kevésbé kurta-furcsa lezárást, ha úgy tetszik, egy határozottabb pontot vártunk volna a történet végére. Összességében azonban a „tudni vagy nem tudni” morális dilemmája az, ami rabul ejti a nézőt, s a film megtekintése után nem az elnagyolt befejezés, hanem a két férfi megrázóan őszinte vallomása lesz az, amire emlékezni fogunk.
