Normális emberek
Nem tudom és sajnálom. Ez az a két, igen gyakran elhangzó kifejezés az, amelyek szinte tökéletesen jellemzik a tavalyi év egyik legnépszerűbb sorozatának életérzését.
Az ír Sally Rooney azonos című sikerregényéből készített Normális emberek első ránézésre akár egy klisészerű romantikus mese is lehetne két önmagát kereső fiatalról, de mégsem az. Sokkal inkább egy érzékeny fejlődéstörténet, amelyben a szereplők konfliktusai nagyon finoman emlékeztetnek a saját kapcsolati hibáinkra, akár évtizedeken át magunkban hordozott fájdalmainkra, kommunikációs bakijainkra. Meg arra, hogy egy elrontott mondat is elég ahhoz, hogy egy szép románc a földbe álljon. Emellett a történet számos olyan fontos témát is érint, mint az iskolai zaklatás, a kiközösítés, a családon belüli erőszak vagy a depresszió.
Az amerikai sorozatokhoz szokott szemünknek kicsit talán lassúnak tűnhet a történetvezetés, bár a 12, egyenként 25 perces részt akár egy délután alatt ledarálhatjuk. Egyértelműen európai széria ez, ahol a szereplők ugyan helyesek, csinosak, mégsem irritálóan tökéletesek, és amelyben a lélekábrázolásnak sokkal nagyobb szerep jut, mint magának a cselekménynek.
Az alapsztori akár közhelyes is lehetne: a szegény sorsú fiú összegabalyodik a gazdag házból származó lánnyal. Azonban már az elején van egy csavar, hiszen Connell az, aki az ír, vidéki középiskola népszerű arca, a rögbicsapat sztárja, aki körül zsonganak a lányok. Marianne viszont egy kívülálló, karcos jellemű különc, aki kemény beszólogatásaival védekezik a kirekesztés ellen. Ugyan már az első részben összejönnek, mégis titkolják kapcsolatukat a külvilág elől, hiszen hogy nézne már ki, hogy a menő srác az iskola bénájával jár. Connell ezért nem is Marianne-t hívja el a végzős bálba, hanem a suli jó csaját, ami aztán az első szakításhoz vezet. Később, az egyetemen viszont már fordul a kocka, és a lány a közkedvelt alak, míg a fiú, bár szintén osztályelső lesz, nem tud beilleszkedni, szenved a vidékisége és a szegény sora miatt is.
Különböző jellemek eltérő hozott csomaggal, abban azonban igen hasonlítanak, hogy mindketten végtelenül introvertáltak és ragyogóan intelligensek, valamint elemi szinten vonzódnak egymáshoz. Útjaik újra és újra keresztezik egymást, bizonytalan közeledéseik és fájdalmas, gyakran értelmetlennek tűnő szakításaik adják a sorozat dinamikáját. Ahogy lassan hömpölyög a történetük, folyamatosan azt várjuk, mikor rontják el megint valami banális ökörséggel. Annak ellenére, hogy minden külső szemlélő számára egyértelmű, hogy egymásnak vannak teremtve, mégis képtelenek a nyitott kommunikációra, és ezzel akaratlanul is mély sebeket ejtenek a másikon.
Kapcsolatuk persze nem véletlenül annyira hullámzó, apránként megértjük, hogy az egyes történésekre miért úgy reagálnak, ahogy. Marianne, bár jómódú családból származik, rendkívül mérgező környezetben nő fel. Egyedülálló, rideg anyja fejét elfordítva hagyja, hogy kegyetlen bátyja testileg és lelkileg is gyötörje lányát, majd a történet vége felé ki is tagadja. Az embertelen gyerekkori élmények és az iskolai kiközösítések, zaklatások miatt a lány – bár igen csinos és okos – egy önmagában bizonytalan, szorongó nővé válik, aki szinte kívánja a fájdalmat. Nem véletlen hát, hogy megalázó, bizarr BDSM-kapcsolatokba keveredik, sőt egy idő után már a szenvedés válik neki természetessé egy párkapcsolatban.
Connellt szintén egyedülálló anya neveli fel, aki többek között Marianne családjának házában is takarít. Az anyagi nehézségeik ellenére szeretetteljes és egészséges otthont biztosít fiának, igyekszik mindent megadni neki. A státusbeli különbségek előbb-utóbb azonban felszínre kerülnek, bár elsősorban Connell feszélyezi magát emiatt. A fiú azonban még jobban szenved attól, hogy nem igazán tudja, mit kezdjen magával, leginkább csak sodródik az eseményekkel. Ezért is viseli meg egy nem is annyira közeli barátja öngyilkossága, hogy depressziós, pánikbeteg lesz, amely állapotából aztán Marianne segítségével mászik ki.
Ez egyébként is jellemző és visszatérő eleme a közös történetüknek, hogy a másik mindig ott van, ha nagyon beütne a krach, még akkor is számíthatnak egymásra, ha éppen más a párjuk. Életükben nagy szerepe van a szexualitásnak is, amelynek bemutatása itt kicsit sem öncélú vagy tolakodó, és elsősorban az érzelmi hullámzások, valamint az egyre szorosabbá váló, testi-lelki intimitás bemutatására szolgál.
Szomorúan szép szerelmes történet a Normális emberek, amelyben a két csetlő-botló főszereplő között kifejezetten jól működik a kémia. Annyira őszinték és a sok nyűglődés ellenére olyan természetesek és egyszerűek, hogy minden rezdülésüket elhisszük nekik, és nem tudunk rájuk neheztelni buta hibáik ellenére sem. Történetük viszonylag megnyugtatóan, mégis katartikus happy end nélkül záródik, persze a folytatás lehetőségét meghagyva. Az HBO-n is elérhető sorozatot angolul tudóknak érdemes eredetiben nézni, mert az ír akcentus csak még különlegesebbé teszi ezt a nem mindennapi szériát.
