Szomszédnéni produkció

Minden jó párkapcsolat alapja a beletörődés. A Szomszédnéni Produkciós Iroda tagjaival beszélgettünk.

Még szinte le sem ültünk az asztalhoz, már az első ismerkedős mondatok közben elkapott az a jól ismert, szinte kontrollálhatatlan röhögéshullám, amelyet minden egyes Szomszédnéni Produkciós Iroda előadás vagy YouTube-videó kivált belőlem. A fapofát később sem sikerült magamra öltenem, pedig olyan vérkomoly(talan) témákat is feszegettünk Bálint Ferenccel (BF) és Tóth Szabolccsal (TSZ), hogy mi a jó párkapcsolat alapja, hol nem hever a téma, miért fordítanak nagy figyelmet a nadrágvásárlásra és hogy milyen rusnya törpének lenni.   

– Azt hiszem, hogy az egyik kérdésemre már meg is kaptam a választ. Ezek szerint a párjaitok élete állandó móka és kacagás mellettetek? 

BF: – Felemásan állnak a poénjainkhoz, egészséges szkepticizmussal, de mivel már évek óta velünk vannak, úgy tűnik, hogy beletörődtek. Minden jó párkapcsolat alapja a beletörődés. 

TSZ: – Rögtön milyen magasságokba emelkedett ez a beszélgetés! De valóban, ők az első szűrők, akik megkapják a rossz és a jó vicceinket is. Ketté lehet választani a nevetésüket: van az, hogy „ha-ha, na menj, vidd ki a szemetet”, és néha van azért, hogy szívből nevetnek. 

– Egymáson tesztelitek a poénokat? Például amikor készültetek a legújabb estetek, a Nem azért mondom szeptember végi premierjére? 

TSZ: – Ha így tennénk, akkor én biztosan nem írnék már semmit, és régen feladtam volna, ha Ferencnél kellene próbára tennem a poénokat, hiszen túl jól ismerjük már egymást, kiábrándító lenne a helyzet. Az új előadásunknak volt két főpróbája és pár hete a premierje, úgy láttuk, hogy szerette és nagyon jól fogadta a közönség, annak ellenére, hogy maszkban kellett ülniük, ami azért némileg tompítja a nevetést. Egyébként pár jelenetet már korábban is teszteltünk közönségen, az Együtt és külön estünkön, bár azóta már jócskán átírtuk őket. 

– Ez az új előadás legközelebb csak novemberben lesz ismét a Dumaszínház műsorán. Miért csak ilyen sokára? Még csiszolnotok kell rajta? 

BF: – Általában az új esteket havonta egyszer teszik be a programba, ez a korábbi előadásainkkal is így volt. Meg mellette azért fut még jó pár régebbi produkciónk: a már említett Együtt és külön, az Anti-motiváció, Litkai Gergellyel a Céges hármas, Felméri Péterrel az Ajándék ló és mellette az All starsok, Four starsok, amikor többen lépünk fel, és mindezeket Budapesten és vidéken is játsszuk. Meg ott vannak még a Showder Klub felvételei is. Heti három-négy fellépésünk is van, nem panaszkodunk. 

TSZ: – Nyilván a bemutató előtt sokat dolgoztunk a Nem azért mondommal, de mindig visszanézzük, hogy mi hogyan működik, egy-egy mondatot kiveszünk, ha nem kell, feleslegesnek érezzük, vagy beteszünk új ötleteket, ha valami frappáns az eszünkbe jut. Ez nem színház, van benne rugalmasság, folyamatosan alakítgatunk. 

– Honnan jön az a rengeteg ötlet az előadásaitokhoz? Tudatosan figyelitek a környezeteteket a témákért? 

TSZ: – Van ez a klisé, hogy nyitott szemmel kell járni, de ahogy látom, ez a városban mindenkinek sikerül, senki nem szokott csukott szemmel mászkálni, úgyhogy azt hiszem, ezt a tanácsot mindenki megfogadta már. Az viszont nem igaz, hogy a téma a földön hever, még soha nem találtam egyet sem. De helyzeteket valóban meg lehet figyelni, amelyekből aztán egy-egy jó stand-up poént ki lehet fejleszteni. A jeleneteknél meg megpróbálunk kitalálni karaktereket, és őket furcsa helyzetekbe tenni. Azt tapasztaljuk egyébként, hogy az előadásainkban mindkettőre szükség van, a nézők mindkét műfajt igénylik. 

BF: – Én nagyon sokat hallgatóztam régebben például a villamoson. Nagyon jó párbeszédeket, történeteket lehet így elkapni, amelyeknek a végén nincs feltétlenül poén, de tudok rájuk építeni vagy részleteket felhasználni. Ez nagyon hasznos módszer, amikor nincs éppen vírushelyzet. Ha az ember be van zárva a négy fal közé, akkor viszont a saját fantáziavilágát kell használnia, például ír egy jelenetet a bagettvásárlásról, miközben nem is vásárolhat bagettet. 

– A karanténidőt te máshogy is kihasználtad, hiszen novemberben jön ki a Felelős Alkoholista könyved, amely gyakorlatilag a 62 napos bezártságod „lenaplózása”. Átküldted nekem a kéziratot, és ahogy olvastam, szinte hallottam a hangod, láttalak magam előtt, mint egy-egy jelenetben. Ez is tudatos volt, hogy így írj, hogy ennyire élő legyen a szöveg? 

BF: – Nagyon örülök, hogy az én hangomat hallottad, és nem például Müller Cecíliáét. De a viccet félretéve, úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, hogy így legyen, mert amikor én olvastam Kőhalmi vagy Bödőcs könyvét, akkor én sem tudtam elvonatkoztatni a szerzőktől. Ez az átka annak, ha ismered az írót. De így legalább nem kell hangoskönyvet csinálnom. A könyv egyébként azért született, mert alapvetően függő természetű ember vagyok, és ahogy márciusban kiestek az előadások, kellett valami más a helyére. Valami, ami legalább annyira addiktív, mint fellépni. Először azt hittem, hogy az alkohol elég lesz, és ha már iszom, akkor leírom, hogy mit. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy már nem arról írok, hogy mit, hanem hogy miért – és talán ezen a ponton született meg a Felelős Alkoholista. Remek kaland volt megírni, a végén már éjjel-nappal ezzel foglalkoztam, hogy mást ne mondjak, ez lett a következő függőségem. Szerencsére mire menthetetlenül rákattantam volna az írásra, ismét kinyitott a Dumaszínház, és újraindult az évad. A függőségek körbeértek, csak közben született egy könyv arról, hogy mit csinál egy humorista, ha nem lép fel.

– Bár a karantént már külön vészeltétek át, sokáig laktatok egy fedél alatt is, és még most is többen azt hiszik, hogy lakótársak vagytok. Felméri Péter, akivel gyakran felléptek együtt, ő hogy jön az egyenletbe? Soha nem akartátok harmadiknak bevenni? 

TSZ: – Igen, már Kolozsváron, az egyetem alatt is együtt laktunk. Majd amikor elkezdtünk gyakran fellépni Pesten, akkor itt is közösen vettünk ki egy lakást Felméri Péter barátunkkal. 

BF: – Ami teljesen véletlenül pont abban a házban volt, ahol ma az Örkény Színház van és ahol korábban Hofi is lakott. Egyébként még vagy 15 éve három tagú volt a Szomszédnéni, és amikor a harmadik úgy döntött, hogy kiszáll, szerveztünk egy castingot, arra Péter is jelentkezett, de végül nem vettük fel. De azóta is nagyon jó barátok vagyunk. Jobban is járt így, mivel így a fellépéseiért az összes gázsit megkapja, míg nálunk a harmadával kellene beérnie. 

TSZ: – Gyakran van közös estünk, és bár korábban próbálkoztunk olyan jelenetekkel, amelyeket hárman adtunk elő, nem voltunk kompatibilisek, mert nagyon nem egyezik a ritmusunk. Nem úgy működtek a poénok, ahogy kellett volna, így azóta egy produkción belül is inkább külön-külön lépünk fel. 

– Lassan húsz éve a színpadon vagytok, van olyan előadásotok, amelyik valamiért nagyon kedves nektek? A YouTube-on is számtalan videótok fent van, ajánlanátok egyet, ami nagyon szomszédnénis? 

BF: – Nekem nincs kedvenc előadásom, hiszen annyi fellépésünk volt már az évek alatt, hogy nem tudnék egyet kiemelni. Annak örülök, hogy a nézők eljönnek az estjeinkre és nevetnek, ezért csináljuk. 

TSZ: – Nagyon nagy élmény volt, amikor egy-két éve a Dumaszínház szervezett a debreceni Főnix Csarnokba egy óriási show-t, annyi ember előtt még soha nem léptünk fel. A helyszín megtelt kétszer, persze nem csak miattunk, ott volt Hadházi László, Kiss Ádám, Aranyosi Péter is. Mi voltunk a „felszopók”, azaz mi kezdtünk, és fantasztikus volt hallani, ahogy annyi ember egyszerre veszi fel a ritmust, és röhög a poénjainkon. 

BF: – Könnyebb egyébként nagyobb közönség előtt fellépni, mert ha azoknak csak egy töredéke nevet a vicceken, már megvan a hangulat. Debrecenben csodálatos volt, ahogy a 8000 néző között hullámzott a nevetés oda-vissza. A videóink közül az egyik legnépszerűbbet mondanám, a Hogyan telefonálnak a székelyek? 

– Ennyi év tapasztalattal a hátatok mögött van még olyan, hogy leblokkoltok, elfelejtitek a szöveget? Olyankor mit csináltok? 

TSZ: – Ezért jó, hogy ketten vagyunk, mert akkor a másik be tud segíteni. Annyira látszik egyébként, amikor valamelyikünk kiesik a formából, van az az üres arc és tekintet, amikor rögtön tudjuk, hogy a másiknak gőze sincs, hogyan kellene folytatni az előadást. Ha egyedül vagyunk, akkor más, akkor túl kell lépni a dolgon, valamit azért mindig elő tudunk rántani. Szerencsére már van annyi tapasztalatunk, hogy a közönség nem nagyon veszi észre ezeket az ideiglenes agyleállásokat. 

– Ti humoristaként kiken nevettek leginkább? Vannak példaképeitek, akiktől tanultok? 

TSZ: – Nekem több kedvencem is van, az összes kollégám. Bár ezen most nevetünk, valóban így van, hiszen amikor még Erdélyben laktunk, már akkor követtük az itteni humoristákat, és óriási volt, amikor elkezdhettünk mi is fellépni velük. Mostanában egy brit humorista, James Acaster az, akit kifejezetten szeretek. Van egy négyrészes Netflix-műsora, zseniális a fickó. Vicceket nem veszünk át, de a trendeket persze figyeljük, hiszen a stand-up műfaja is változik. 

BF: – Jó érzés néha külföldi humoristák fellépéseit nézni, mert akkor végre kicsit kiszakadunk a szakmázásból, és csak mint nézők tudjuk élvezni a produkciókat. Amikor a dumaszínházas kollégák előadásait nézzük, akkor kicsit mindig benne van az, hogy figyeljük, mi jó, mi nem jó, mi hogyan működik a nézőknél, meg hogy véletlenül se legyen hasonló poénunk. Egyébként nagyon szeretem Hadházit, legfőképpen azért, mert nagyon régóta csinálja már, és mindig meg tud újulni, évről évre jobb lesz. De szeretnék úgy hazudni én is, mint Badár. Hihetetlen az a figura, nála soha nem tudod, mi az igaz és mi nem, de szinte te is átéled vele a történeteket. 

TSZ: – Ha összeadnánk az összes sztorit, ami vele megesett, akkor már lenne vagy 680 éves. 

– A női humoristákat szeretitek? Szerintetek miért van annyira kevés belőlük? Lehet az ok, hogy a nőknél inkább a külsőségeket nézik? Például Kormos Anett is írt már arról, hogy sokszor többet kommentelnek arról, hogy milyen a feneke, mint magáról a mondanivalójáról. 

BF: – A nők talán nehezebben nevetnek önmagukon és több bennük a tartás, ezért is szeretjük őket. A férfiakat sokszor nem érdekli, mit gondolnak róluk, így könnyebben csinálnak magukból viccet. De a Dumaszínházban ott van Ács Fruzsina, Ráskó Eszter, őket is nagyon szeretjük. 

TSZ: – Szerintem a nőket kellene megkérdezni, miért választják olyan kevesen ezt az irányt, hiszen a szakma nem gördít eléjük akadályokat. Amikor még mi szerveztük az Erdélyi Humorfesztivált, oda is jelentkeztek nők, ha kevesebben is, mint a férfiak, és ugyanolyan jól teljesítettek, voltak közöttük döntősök. Amerikában például rengeteg jó női humorista van, persze ott sokkal nagyobb a piac is. De valószínűleg van abban is valami, amit mondasz, hogy a nők jobban ki vannak téve annak, hogy a testüket kezdik megítélni.

BF: – Én valójában irigyelem Anettet, mi soha nem kapunk olyan kommenteket, hogy hogyan áll a fenekünkön a nadrág, pedig nagyon sok energiát belefektetünk a nadrágvásárlásba. Erre semmi…

– Ha már szóba került Erdély, akkor meséljetek egy kicsit a szinkronizálós projektetekről is, szerintem arról kevesebben tudnak! Milyen tapasztalat volt ez nektek? 

BF: – Évek óta dolgozik a székelyudvarhelyi legendáriumos csapat Erdély és most már az egész Kárpát-medence mondavilágának a feldolgozásán. Vannak társasjátékok, mesekönyvek, és készült egy mesefilmsorozat is. Ez utóbbinál kerültünk mi a képbe. Még tavaly írt nekünk Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, hogy keresnek két rusnya törpét, és ránk gondoltak. Hirtelen nem tudtuk, hogy akkor ez most bók vagy sértés, hogy mi tűntünk a legalkalmasabbnak. Mindenesetre elmentünk a hangstúdióba, és sikerült belehelyezkednünk a két rosszcsont karakterébe. Én lettem Csetlik, Szabolcs pedig Botlik.

TSZ: – Nagyon új dolog volt ez nekünk, és emlékezetes élmény. A próbák során a rendező azt mondta, hogy nyugodtan őrüljünk meg, hozzuk ki a leglehetetlenebb hangokat is magunkból, így néha olyanokat csináltunk, amik már nekünk is kínosak voltak. Az volt a hosszú folyamat, hogy megtaláljuk a megfelelő beszédhangszínt, tempót, onnan már egyszerű volt. Én egyébként minden szót visszafelé mondok el, így engem senki sem ért, kivéve Csetliket, aki néha lefordítja, amit beszélek. 

BF: – Azt mondják, az a jó, ha annyira belefeledkezik az ember a karakterébe, hogy egy idő után már nem magát, hanem a szinkronizálandó figurát alakítja. Azt hiszem, hogy ez itt sikerült nekünk. 

– Azért remélem, hogy nem fogtok szakmát váltani. Gondolkoztatok valaha másban, mint hogy humoristák legyetek? 

TSZ: – Egyáltalán nem tervezünk váltást. Így negyven felé inkább arra törekszünk, hogy azt csináljuk egyre jobban, amibe annyi év munkát belefektettünk. Amíg kíváncsi ránk a közönség, eljön az előadásainkra, nevet a poénjainkon, addig biztosan folytatjuk.