Vége a szuperhősöknek?
Manapság szuperhősfilmről írni az év minden napján aktuális, és nemcsak azért, mert a kortárs filmkínálat bővelkedik az ilyesfajta produkciókban, hanem azért is, mert korunkat átlengi valami zavaros hőskultusz. Ugyanakkor, ahogy a globális trendeknél már megszokhattuk, csak idő kérdése volt, hogy mikor jelentkezik valaki a hőskultusz dekonstrukciójának igényével.
A Matthew Vaughn-féle Ha/Ver nemcsak az egyik első fecske volt a szuperhősöket a porba rántó művek közül, de az eddigi talán legkiválóbb ilyesfajta próbálkozás is, a Joker tavalyi anyagi és díjszezonbeli sikere pedig mintha azt példázná, hogy a nagyközönség is kezd eltelni az emberfeletti, ugyanakkor egy kaptafára épülő, poszthumán karakterekkel és történetekkel, végül a 2018-as The Witch üde színfolt a dekonstruáló igénnyel fellépő (közönség)filmek sorában.
Mint a legtöbb szuperhősfilmnek, úgy a The Witch erényei sem a történet komplexitásában keresendőek. Adva van egy középiskolás diáklány Ko Ja Yoon (Da-mi Kim), aki 8 évesen egy kegyetlen mészárlás helyszínéről, üldözőkkel a nyakában az erdőbe menekül, majd egy tanyasi család ágyában tér magához amnéziásan. 10 évvel később, amikor részt vesz egy tehetségkutatón, korábbi üldözői felfigyelnek rá, és elkezdik zaklatni az immár tinédzserkorú lányt.
Ebből egyértelművé is válhat, hogy a The Witch nem a karaktereivel vagy narratív trükkjeivel törekszik lebontani a szuperhősök mítoszát, hiszen a történet csak egyfajta keretrendszert ad, amiben Hoon-jung Park rendező könnyedén valósíthatja meg vérgőzös stílusát. Filmjére szabadon ráilleszthető lenne a 18-as billog, mert akciójelenetei által – melyek gyakran idézik inkább egy mészárszék képét – szinte átfröccsen a vér a képernyőn a néző arcába. A brutalitás – a koreai filmgyártáshoz hűen – minden konvenciót és határt áthágó erőszakorgiában teljesedik ki, és ehhez mérten a kamerakezelés kellően intenzív, a vágások dinamikusak, a zenék és a zörejek élesek és gyakran kakofóniába torkollnak. A koreográfiák hol szemet gyönyörködtetőek, hol végtelenül pőrék, a sötét tónusok pedig nyomasztó hangulatot teremtenek, főleg ahhoz mérten, hogy szuperhősfilmről beszélünk. Emlékezetesebbé teszi a mozit, hogy Hoon-jung Park, a koreai és ázsiai filmekre, kultúrára és magatartásra jellemzően, karakterei szélsőséges – legalábbis számunkra annak tűnő – érzelmi megnyilvánulásait, affektuskitöréseit, legyen az öröm, bánat vagy harag, harmonikusan építi bele rendezése vázába.
Ugyanakkor Hoon-jung Park nem bajlódik sokat azzal, hogy reflexív tartalommal töltse meg képkockáit. Ehelyett megmarad annak, ami: egy vérrel átitatott, sokszor kegyetlenségig hajszolt akció- és stíluskavalkádnak, mely gyakran – rendkívül okosan – játszik a nézői elvárásokkal, elsősorban annak köszönhetően, hogy leszámolásait nem mutatja meg. Egyik pillanatban az életéért könyörgő karaktert, a következőben már a vágásoktól és szúrásoktól tarkított, élettelen testet látunk.
A The Witch teljességgel amorális, így semmiféle dilemmába nem hajszolja bele nézőjét, és emiatt hamar ki is kophatna emlékezetünkből. Azonban, ha úgy tekintünk rá, mint egyfajta válaszra vagy reflexióra a nyugati szuperhősfilmekre, akkor páratlan darab.
Így a The Witch az ambivalenciák filmje, ha a néző és a mű viszonyrendszerében vizsgáljuk, hiszen egyszerre tűnik nyugatinak és keletinek, elrugaszkodottnak és mégis lecsupaszítottnak, de végső soron biztosan elmondható róla, hogy kegyetlen, úgy, hogy lényegében nem fogalmaz meg semmit. Az, hogy valakinek ez tetszik-e vagy sem, már egyéni preferencia kérdése.
