A szólásszabadság újabb áldozata
Az angol köznyelvben az elmúlt években elterjedt az urbánus ’cancel culture’ kifejezés, ami tulajdonképpen online lincselést jelent. Finomabban fogalmazva arra a jelenségre utal, amikor egy nevesebb közszereplő valami olyat mond vagy tesz, ami a közösség szerint offenzív, káros, rasszista stb., és ezért ez az internetes közösség mindent megtesz, hogy az illetőt ellehetetlenítse mind a közösségi médiában, mind valós karrierjében. Ezek a kritikák olykor jogosak is lehetnek, amikor mondjuk valakiről bebizonyosodik, hogy erőszakot követett el, de sajnos napjainkban már egy ’rossz’ vélemény, egy rosszul időzített egyéni gondolat is elég lehet az online meghurcoláshoz, mint ahogy azt láthattuk a MET kurátoránál, vagy nemrég J. K. Rowling esetében. Most újabb célpontja van ennek a mozgalomnak, azonban ezúttal teljesen más a vádlói kör: úgy néz ki, már nem csak a twitter hétköznapi, mindenen megsértődő népe akad fenn valakinek az egyéni véleményén, de a tudományos világba is átterjedt a jelenség, sokunk őszinte sajnálatára.
Cancel culture a tudományban
Sokáig azt hittem – reméltem, – hogy ez a bizonyos ’cancel culture’ megragad a bulvár közösségi média szintjén, ahol csak a twitter hétköznapi unatkozó népe mond verdictet internetes celebek cselekedetei felett, amit, ha tényleg nagy halról van szó, a média is felkap. De mindaddig, amíg a média nem csinál ügyet egy esetből, addig igazából az egész agresszív zajként is felfogható, hiszen a közszereplőknek mindig is akadnak majd kritikusai. Nagy sajnálatomra úgy néz ki, ez a ’cancel culture’ mentalitás már a tudományos világra is átterjedni látszik, ahol csakúgy, mint az eredeti esetben, ha valakinek nem mutat jól a véleménye, akkor indul a hadjárat.
Fontosnak tartok itt egy kitérőt tenni, hogy leszögezzem, valóban vannak olyan vélemények, aminek szerintem sincs helye a mindennapjainkban. Ha valaki nyíltan rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő kijelentéseket tesz, akkor ennek megfelelően viselje is azok következményeit, és ne lepődjön meg, ha senki sem akar vele egy mondatban sem szerepelni. Sajnos manapság nem kellenek ilyen szélsőséges vélemények valakinek az elítélésére.
Na, de már egy fél oldalt írtam anélkül, hogy megemlítettem volna mai cikkünk főhősét, Steven Pinklert, amerikai kognitív pszichológust, a Harvard egyetem professzorát, aki nagy népszerűségnek örvend a tudományos körön kívül is, hiszen híres arról, hogy komoly tudományos témákat a közemberek számára is érthetően ad el. Egyik legfrissebb könyve, a Felvilágosodás most, védőbeszéd az értelem, a tudomány, a humanizmus és a haladás mellett, például óriási sikert aratott, és Bill Gates is úgy hivatkozott rá, hogy ez az új kedvenc könyve, valamint New York Times best-seller is volt (ki-ki döntse el, hogy melyik a nagyobb érdem). Steven Pinker egyébként elkötelezett demokrata, aki Obamának is nagy adományt küldött a választási kampánya alatt. Ezt fontosnak tartom leírni, mert lassan azt hisszük, hogy csak jobboldali beállítottságú embereket talál meg ’cancel culture’, miközben látszólag a hülyeségnek valójában nincs politikai elkötelezettsége.
Steven Pinker kalandja az Amerikai Nyelvész Társasággal
Mivel Steven Pinker nagy népszerűségnek örvend a közemberek körében is, így nem meglepő módon nagy port kavart, amikor kiderült, hogy több mint 550 akadémikus egy nyílt levélben kérte az Amerikai Nyelvész Társaságot, hogy vegyék el Pinker ’kitüntetett tag’ státuszát, és hogy ne legyen többé a társaság egyik ’média szakértője’ (A társaságnál a különböző tudományterületeknek vannak kitüntetett ’média szakértői', akik elhivatottan reprezentálják az adott tudományágat a médiában. A riportereknek elsősorban őket kell keresniük, ha valami újdonságot akarnak megtudni az adott tudományterületen zajló eseményekről.). Az ilyen esetekben általában tudományos megfontolása van a kérdésnek, ha mondjuk a kutató valótlan állításokkal állt elő. Most azonban más a helyzet, hiszen az akadémikusok évekkel ezelőtti twitter-posztokra és egy 2011-es könyvében elejtett két szóra mutogatnak, mint elfogadhatatlan kijelentésekre.
Pinker egyik ’bajos’ kijelentése egy 2015-ös bejegyzésében szerepel, ahol egy New York Times cikket kommentál, kicsit csúsztatva. Az eredeti cikk az amerikai rendőrök feketék ellen elkövetett agresszióit veszi számba, hogy valóban megfigyelhető-e a rasszista töltet. A cikk konklúziója, hogy a feketék rendőrök általi nagyobb számú lelövése nem a rendőrök egyéni faji elfogultsága miatt van (értsd, a rendőrök nem egyöntetűen rasszisták), hanem amiatt a társadalmi és gazdasági rendszer miatt, aminek köszönhetően a feketék többet találkoznak rendőrökkel. Pinker ezt a cikket így idézte: „Adat: a rendőrök nem lőnek le feketéket aránytalanul. Probléma: nem a faj, hanem a túl sok rendőri lövöldözés”. A nyelvészek szerint ez csúsztatás Pinker részéről, hiszen a cikk egyértelműen a rendszerszintű rasszizmust hibáztatja (ami megengedi, hogy a feketék többet találkozzanak a rendőrökkel), nem pedig a túl sok rendőri túlkapáson. Holott az eredeti elemzés azt is írja, hogy mivel a bizonyos csoportok többet találkoznak a rendőrökkel, nagyobb az esély a helyzetek eszkalálódására, aminek az oka lehet, a rendőrök felkészületlensége és túlreagálása, valamint a felfegyverzett gyanúsított. Ezt a részt értelmezhette úgy Pinker, hogy a rendőrök rossz felkészítése vezet a több lövöldözéshez.
A másik eset, amire kiakadtak a nyelvészek, hogy Pinker 2011-es könyvében, a The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined-ban (Természetünk jobb angyalai: miért is egyre kevesebb az erőszak), a következőt írta az 1970-es, 80-as évek városi életének hanyatlása kapcsán: „Bernhard Goetz, egy jámbor mérnök, helyi hőssé vált, amikor lelőtt négy fiatal tolvajt a New York-i metrón”. A hangsúly a ’jámbor’ szón van, hiszen ahogy azt nyelvészek nyílt levelében írják, Bernhard egyáltalán nem volt jámbor, később szomszédja azt állította, hogy Bernhard gyakran tett rasszista megjegyzéseket a latinokról és a feketékről, és hogy jámbor helyett sokkal inkább konfliktuskereső ember volt. A nyelvészek szerint ez szándékos csúsztatás és manipuláció.
Ködös eredet és reakciók
A New York Times eddig az 550 állítólagos aláíró közül 10-et keresett fel, a levél eredeti írói után kutatva, de csak az egyikük hintette el, hogy lehet, hogy tudja, kik írták személyesen. A többi felkeresett személy nem akart nyilatkozni a levél kapcsán, de ami talán még furcsább, hogy sok állítólagos aláíró jelezte, hogy a tudtukon kívül került a nevük a lap aljára.
A tudományos életben többen is kommentálták az estet, közülük személyesen Steven Pinker is, aki csak annyival szúrt oda a levél íróinak, hogy az aláíró nevek közül csak egyet ismer.
A legjobb ellenvéleményt talán John McWhorter, a Columbia Egyetem professzora fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy a progresszív oldal mindenkire gyanúsan néz, aki nem veszi föl az ő identitáspolitikájukat. Mindemellett szerinte Pinker szerencsére túl nagy név ahhoz, hogy egy ilyen kis feszültség ártson neki.
A levél írói egyébként kiemelték, hogy nem cenzúrázni akarták Pinkert, hanem csak fel akarták hívni a figyelmet, hogy a professzor megtévesztő állításokat szokott tenni, és faji feszültségeket kelt (azzal, hogy nem fogadja el a rendszerszintű rasszizmust), ezért nem lehet a nyelvészet egyik reprezentatív figurája.
Forrás: nytimes.com
Borítókép: The New York Times / Kayana Szymczak (Steven Pinker professzor a Cambridge-i irodájában 2018-ban)
