Álhírek, hazugságok, összesküvés-elméletek
Egyre több újságíró, elsősorban a ’hanyatló nyugatról’ prédikálja, hogy mi bizony már egy ’igazság-utáni világban’ élünk. Szerintük túlságosan elterjedtek az összeesküvés-elméletek és az álhírek a médiában és az emberek egyre irracionálisabban viselkednek. Valós aggodalmak ezek, vagy önbeteljesítő jóslatok? Vagy csak illúzió az egész? Utóbbira válaszolva úgy tűnik, hogy igen is és nem is.
Kicsúszik a lábunk alól a talaj?
Ahogy mindennapi életünk egy jelentős részét már a szociális médiafelületeken töltjük, ahogy vég nélkül kapjuk az információkat, ingereket az ismerőseinktől, egyéni véleményformálóktól és elsősorban a médiától, sokaknak feltűnhet, hogy egyre több álhírrel, egyre több összeesküvés-elmélettel kell megbirkóznunk. A médiában is számtalan olyan véleménycikkel találkozhatunk, melyek azt fejtegetik, hogy mi már egy ’igazság-utáni világban’ élünk, ami azt jelenti, hogy az emberi racionalitás hanyatlani látszik, ahogy egyre prominensebbek lesznek azok a bizonyos álhírek és összeesküvés-elméletek. A koronavírus-járványnak köszönhetően minden eddiginél látványosabban törtek fel az álhírek, konteók és a tudományellenesség (a tudományellenesek persze azt hiszik, hogy ők képviselik a szabad gondolkodást és ezáltal az igazi tudományt). A nagy forgatag közepette, amikor már a tudományos ember is nehezen kezeli, hogy miben is higgyen és miben ne, amikor már azt hisszük, hogy az irracionalitás teljesen kihúzta a lábunk alól a talajt és végleg megrendül a nyugati civilizációba vetett hitünk, akkor jó, ha vetünk egy pillantást egy a New Yorkerben megjelent cikkre, ami az összeesküvés-elméletek felemelkedését vizsgálja, valamint Steven Pinker, a Skeptic magazinban 2019-ben megjelent esszéjére, melyben láthatjuk, ahogy Pinker továbbra is töretlenül hisz az emberi racionalitásban. A kettő szemléje után megnyugodhatunk kicsit, hogy még sem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.
Az összeesküvés-elméletek nyomában
Az összeesküvés-elméletek mindig is velünk voltak, csak sokáig nem feltétlenül vettük észre. A koronavírus körüli téboly most erre meglehetősen ráerősített, hiszen egy olyan világméretű probléma jött velünk szembe, amely mindenkit személyesen érintett, így mindenki próbál valamilyen szinten tájékozódni róla (de felhozhatnám az utóbbi években egyre nagyobb nyilvánosságot kapó lapos-föld sztorit is). Az összeesküvés-elméletek lényege éppen az, hogy nagy eseményekre kínál nagy válaszokat, és minél nagyobb egy esemény, annál nagyobb válaszért kiált. Tekintsük például a két amerikai elnök ellen elkövetett merényletkísérletet: amikor 1964-ben megölték John F. Kennedyt, az az egész világot megrázta. A legnagyobb szuperhatalom vezetőjét valaki megölte, ezzel felforgatva a teljes világpolitikát. Egyszerűen abszurdnak tűnik, hogy mindezt egyetlen ember saját elhatározásból vitte volna véghez (jelenleg ez a hivatalos álláspont). Amikor viszont 1981-ben valaki Ronald Reagant próbálta megölni, de nem sikerült (ezzel nem fölrázva a teljes világpolitikát), már teljesen kielégítő válasznak tűnik, hogy egy ember saját elhatározásból próbálta megölni, hiszen azt könnyen elhisszük, hogy egy átlagos ember megpróbál valamit, de elbukik. Az összeesküvés-elméletek mindemellett még abból táplálkoznak, hogy voltak, amelyek igaznak bizonyultak: például, hogy a CIA drogokkal próbált embereket manipulálni és tudtukon kívül kísérletezett velük.
Valóban egyre több?
Most, hogy megtárgyaltuk, miért is olyan vonzóak ezek a konteók, próbálom megválaszolni a kérdést: igaz-e, hogy ’egyre több az összeesküvés-elmélet’? Elizabeth Kolbert, a New Yorker magazin szerkesztője szerint ez nem igaz, de mégis van valami újdonság bennük. A cikkben Joseph E. Uscinski és Joseph M. Parent politikatudósok tanulmányát hozza föl bizonyítékként. Az időbeli trend vizsgálatához a kutatók a Times és a Chicago Tribune lapokhoz fordultak, hogy elkérjenek 100 évre visszamenőleg minden összeesküvés-elmélettel kapcsolatos szerkesztőségnek írt levelet (olyan levelek, ahol hétköznapi emberek írnak a szerkesztőségnek, hogy szerintük milyen összeesküvést kéne leleplezniük). A kutatás eredményéből azt a következtetést vonták le a tudósok, hogy az összeesküvés-elméletek száma nem növekedett az évek folyamán. De akkor miért érezzük úgy, hogy egyre több van belőlük? Elizabeth szerint ennek kettő oka van: egyrészt az internet teret ad a mindenféle kitalációk terjedésének, hiszen a falu bolondjai könnyen megtalálhatják egymást a világhálón, és egy közösséget alkotva tudják hallatni a hangjukat. A másik fő probléma a szerzőnő szerint nem más, mint Donald Trump. A probléma Trumppal ilyen téren az, hogy ő is vevő az ilyen konteókra (Obama nem Amerikában született, a globális felmelegedés kínai hoax) és már a választási kampánya előtt is hangoztatta ezeket. Az ő megválasztása lehet, hogy ennek köszönhető, vagy éppen ennek ellenére történt, de az kétségkívül aggodalomra adhat okot, hogy a világ legerősebb országának vezetője megkérdőjelezhetetlen véleményvezérként ilyen dolgokban hisz és buzdítja szavazótáborát a tudomány kétségbevonására.
Steven Pinker és a racionalitás
Az eddigiekkel összecsengően, a mindig optimista Steven Pinker 2019-ben írt esszéjében az emberi racionalitást vette védelem alá. Ahogy azt hisszük, hogy a konteók egyre elterjedtebbek, ennek következtében az emberi racionalitást is kérdőre vonjuk. Pinker viszont váltig állítja, hogy az emberek sosem voltak racionálisabbak – bizonyos területeken. A hosszú esszéből én most csak pár érdekes, idevágó gondolatot ragadnék ki. Pinker szerint egyes tudományterületek sokkal jobban támaszkodnak az analitikára, mint valaha. Példának a kriminológiát, az egészségügyet és a pszichológiát is említi, ami ma már rég túlmutat a heverőn való beszélgetésen. Az analitikus megközelítés azonban nemcsak a tudományterületeken tarol, hanem életünk más területein is: ilyen a sport, ahol ma már annak ellenére, hogy azt hisszük, hogy minden a pénzről szól, egy okos csapat igenis meg tud verni egy pusztán gazdagot, de meglepő módon az újságírás is adatvezéreltté vált (elég, ha csak az újonnan elterjedt ’fact-checking’-re gondolunk, vagy egyéb analitikus elemzésekre).
Mindezek ellenére akad az életünknek egy olyan területe, ahol a racionalitás nemhogy felemelkedik, hanem inkább a porba hull: a politika. Pinker szerint a politikai közbeszédet ma már olyan témák irányítják, ami az emberek nagy részét nem érinti közvetlenül, így nyomás sincs rajtuk, hogy mélyebben utánajárjanak a témának. Amikor meg komoly témákról van szó, azt morálisan megosztó kérdésekkel együtt tálalják, hogy elvegyék az élét a vitának (Amerikában például az univerzális egészségügy kapcsán az embereket a ’kapitalizmus vs. kommunizmus’ ideológiai harcával osztják meg). Mindemellett a csordamentalitás is erősebb a szavazók körében mint valaha, akik már úgy szavaznak, mintha egy focicsapat fanatikus szurkolói lennének, a média pedig adja alájuk a lovat, ami az egészet egy versenyként tálalja.
Mi a tanulság?
A hosszú cikk végére el is felejtettük majdnem, hogy miért is íródott. A cikkel röviden azt szeretném mondani, hogy ne essünk kétségbe, ha újabb konteók és álhírek hadával találkoznánk, hiszen a jelenség nem új, és nincs belőle több, mint korábban. Emiatt az emberi racionalitásba vetett hitünket se veszítsük el, hiszen az még itt van velünk, csak ahogy Pinker is megfogalmazza: egyenlőtlenül oszlik el.
