A mi Zrínyi Miklósunk
Négyszáz esztendeje született Zrínyi Miklós, politikus, hadvezér és költő.
Van egy titkos kedvencem. Az interneten találtam. Kronologikus időszalag, színes csíkocskákkal jelölve rajta, mettől meddig élt ez vagy az a történelmi alak. Ha rákattintok az életívet mutató vonalkára, felugrik a keresett hírességről szóló Wikipédia-ablak. Nem nagy varázslat. Egyszerűségében mégis lenyűgöző. Nem kell túl mélyen belemerülni az idő- és embermátrixba, ahhoz, hogy világképünket felforgató adatokkal, de legalább néhány meghökkentő ténnyel szembesüljünk. Egyelőre nem linkelem ide, mert addiktív hatása van, s így senki nem olvasná tovább a cikket. Mondok inkább néhány érdekességet.
Május első napjainak egyikén (elsején, harmadikán, esetleg ötödikén, nem tudjuk pontosan) lesz négyszáz esztendeje, hogy megszületett Zrínyi Miklós, királyi lovászmester, császári kamarás és titkos tanácsos, korának egyik legbefolyásosabb politikusa, hadvezér és költő. Vessünk egy pillantást arra, milyen korban élt, kik voltak pályájának társai, miféle nevezetes emberekkel osztozott az 1620 és 1664 közötti időn!
Tudjuk, hogy Esterházy Pál, Batthyány Ádám, Pázmány Péter, II. Rákóczi György kortársai, sőt ismerősei voltak, de ők nem szerepelnek az én kedves táblázatomban. Szerepel viszont a kérdéses időszakhoz (is) kötődően Descartes, Galilei, Pascal, Comenius, Moliére, La Fontaine, Milton, Corneille, Lope de Vega, Rembrandt, Bernini, Velázquez, Cromwell és Richelieu. Csodálatos lista. Az emberi teljesség legnagyobbjai.
És akkor mondom a meglepetést: ez már a felvilágosodás kezdete. Pedig ugye, eszünkbe sem jutna a mi barokk főurunkat a l'âge de raison nagyjai között emlegetni? Annak ellenére nem, hogy európai műveltsége megkérdőjelezhetetlen. Összegyűjtötte a régió egyik legnagyobb és legértékesebb könyvtárát, amelynek nagy része ma a zágrábi Egyetemi Könyvtár büszkesége. A magyar és a horvát mellett jól beszélt németül és latinul, értett olaszul és törökül, nem volt járatlan a franciában, a spanyolban, de még a görögben sem. Igaz, talán rá is kényszerült a soknyelvűségre. Birtokai a török-magyar határon, a horvát, magyar, német, nyelvterület találkozásánál, az olasz partokkal szemben terültek el.
Zrínyi nem csupán beleszületett a magas műveltséget biztosító nagyúri életbe, de meghökkentően modern racionalitással vezette a Zrínyi-uradalmakat. Hősünk azon kevés hazai főnemes közé tartozott, akik a csirájában elhalt, korai magyar kapitalizmus szervezői voltak. Rá még nem hatott a későbbi adel verpflichtet büszke idiotizmusa. Ő még semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy kihasználja a Zrínyi-birtokokhoz tartozó dalmáciai kikötők egyedülálló lehetőségeit. Józan üzleti megfontolások szerint kapcsolódott be a nemzetközi kereskedelembe. A Nyugat-Európában igen keresett magyar marha részben a Zrínyi-birtokokról és azokon keresztül jutott el az itáliai piacra, ahonnan értékes termékeket, egzotikus árukat hoztak kereskedői, természetesen tetemes haszonnal. A Zrínyiek által létrehozott értékesítési hálózat az egyik legjobban megszervezett ügynökség volt a korszakban.
S miközben a laposan nyárspolgárinak tűnő kalmárkodással növelte vagyonát, időről időre seregei élére állt, s nekirontott a töröknek. Gyakran a királyi parancs ellenére. Csáktornyai kastélya a maga korában arról volt híres, hogy a kapuhoz vetető allé két oldalán hosszan sorakoztak a karóra tűzött török fejek. S ezek jelentős részét maga a vár ura csapta le.
Ha ismét egy pillantást vetnénk az imént emlegetett remek táblázatra, láthatnánk, hogy a mi Zrínyi Miklósunk kortársa Charles de Batz de Castelmore d'Artagnan. Igen, Dumas hőse, vagyis az a valaki, akiről Dumas a maga főszereplőjét megmintázta. És mint azt tudjuk, egy másik nevezetes párbajhős is ekkor kaszabolta össze orrának kigúnyolóit: Hercule Savinien Cyrano de Bergerac. Persze tény, hogy a valódi Cyrano korántsem volt annyira nagy legény, mint Rostand hősszerelmese, azét valóban jeles kardforgató és eredeti költő volt. Éppúgy, mint a mi Zrínyink.
Hadd tegyem hozzá, Zrínyi esetében a hadakozás sem valami tartalmatlan vitézkedés, látszat és tünemény: katonai szakértelmét és rátermettségét, hadvezéri képességeit nem csak Bécsben ismerték el. 1664-es téli hadjárata után egész Európa ünnepelte, I. Lipót király és császár levélben mondott neki köszönetet, a német birodalmi rendek hálaadó körmenetet tartottak a tiszteletére, VII. Sándor pápa hadvezéri kalappal és aranyból öntött arcképével lepte meg, XIV. Lajos francia király pairséget adományozott neki és tízezer aranyat küldött, a spanyol király az aranygyapjas renddel tüntette ki, a szász fejedelem testvérének, a bajor fejedelem atyjának nevezte. Hogy mennyire gondolták komolyan, azt ma már nem tudjuk, de Zrínyi ekkoriban európai hírű hadvezér volt, aki a harctéri helytállás mellett a hadtudomány elméletével is foglalkozott. A Vitéz hadnagy, még inkább a Tábori kis trakta már a szédületesen modern (pedig valójában csak észszerű) erőforrás-gazdálkodás felé mutat.
A nemzeti romantika igyekezett úgy bemutatni Zrínyit, mint a független Magyarország korai apostolát. Azonban a török áfium ellen való orvosság, és a Mátyás király életéről való elmélkedések inkább arról tanúskodnak, hogy elsősorban azt kereste, hogyan lehet a katonai erő mögé társadalmi erőforrásokat rendelni. Szélesebb perspektívából szemlélte a világot, mint kortársa és vetélytársa, Montecuccoli generális, akinek híres mondása szerint a háborúhoz pénz kell, meg pénz és még egy kis pénz. Államszervezéssel kapcsolatos elképzeléseiből kényszerűen alakult ki Zrínyi híresen elszánt politikai aktivitása. Országos, sőt birodalmi ügyekbe állt bele. Nádor akart lenni – amihez kortársai túl fiatalnak találták –, de horvát-szlavón bánságát, hadvezéri szerepét senki nem kérdőjelezte meg. Az újabb történelmi kutatások megcáfolták azt a korábbi elképzelést is, hogy Zrínyi a Habsburgok ellenére vagy tőlük függetlenül kívánta volna újjászervezni a magyar államot. Noha voltak komoly vitái a császári udvarral, Zrínyi mindvégig lojális maradt mind az uralkodóhoz, mind a magyar és a horvát rendi nemzethez.
Felvilágosult szelleme mögött álló katonapolitikai szemléletét híven tükrözi, hogy amikor 1662-ben a protestánsok sérelmeik miatt tüntetőleg távoztak az országgyűlésről, s Zrínyi Miklóstól tisztelgő búcsút vettek, a zászlósúr így köszönt el tőlük: „Én más vallású vagyok, de a kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, a kegyelmeteken ejtett sérelem az én sérelmem.” Majd hozzá tette: „Volna bár százezer pápista mellett százezer lutheránus és százezer kálvinista vitéze a fejedelemnek: ők együtt megmentenék a hazát.”
És miközben ez a vérben fürdőző hadvezér az ellenség mind sikeresebb felkoncolásának módjain elmélkedett, időnként olyan szerelmes lett, mint egy árkádiai pásztorlegényke. Elsőként közölt nyomtatásban magyar nyelvű szerelmes verseket, amelyek ugyan kissé hasonlítanak Tasso és Marino idilljeire, de azért mégiscsak magyar szerelmes versek. Persze írt ő mindenfélét, ami eszébe jutott: epigrammát és elégiát, vallásos éneket… És megírta az első magyar nyelvű eposzt, a Szigeti veszedelmet. A magyar kultúra számára kiemelkedőt alkotott, mintegy mellesleg, hevenyében, inkább megint csak háborús indíttatásból, a harcos elszántságot buzdítandó, semmint művészi elhivatottságból. Az Adriai tengernek syrenaia-ban meg is említette: Homérosznak és Vergiliusnak mestersége volt a poézis, neki ellenben nem. „Őnekik más gondjuk nem volt, nékem ez legutolsó volt. Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban… igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek”.
Kellemetlen és bárgyú divat az efféle alakokat reneszánsz embernek nevezni. Zrínyi és nagyszerű kortársai a barokk grandezza óriásai voltak. Totális életet éltek. Mindent egyesítettek magukban, ami az ember egyáltalán lehet. Szélesen áradó életük ellenállhatatlan erőként hömpölygött át századukon, s magával ragadott mindent, amit a létet teljessé teszi. Szerelmet és költészetet, harcot és hadtudományt, gazdálkodást és építést, közösségi helytállást és politikai torzsalkodást. A legsekélyesebb ösztöneiket bibliai erők gyanánt élték át, a legnemesebb indulataikról, mint semmiségekről beszéltek. Ha Nietzsche mintát keresett volna emberen túli embereihez, valahol itt, a barokk héroszok között talált volna rájuk.
