A szerkesztő, Sanyi és az angyalok

Megtisztelően terjedelmes és tartalmas interjút készített az Index felelős szerkesztőnkkel, Döme Barbarával. Az Irodalmi Jelen prózadíjas írónőjét, az Orpheusz kiadó legsikeresebb szerzőjét F. Tóth Benedek faggatta.

Mesterek

Mindjárt a beszélgetés elején kiderül, hogy Döme Barbara mindig kicsit fura gyerek volt. Legalábbis hajdani osztályfőnöke szerint. Majd megtudjuk: „A furák sosem tudják, hogy furák. De nem éreztem bántónak, mert valóban másként látok dolgokat, embereket.”

A furaságból a szókimondás felé kanyarodik a beszélgetés, majd oda, hogy milyen szerkesztő az írónő. „Kimondom azt, amit gondolok. Mindenről és mindenkinek. Az illető szemébe, egyszerűen, nyersen. Még azt is, hogy kit milyennek látok. Szerkesztőként is ezért vagyok mások előtt talán kissé félelmetes. Nem simogatom a szerzők buksiját, ha valami rossz. Viszont azt is elmondom, hogy a szöveg miért rossz, és mitől lehetne jobb” – meséli az interjúalany, majd hozzáteszi, „mindig azokat a mestereket szerettem, akik kegyetlenül őszinték voltak. Százszor értékesebb, ha érzed, hogy figyelnek rád, törődnek az írásaiddal. Csak így lehet tanulni.”

Érdekes felsorolás következik: kik voltak az ő mesterei. Farkas Wellmann Endre költő, Király Farkas költő, író, Majoros Sándor író és Ilia Mihály professzor, Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, Mezey Katalin Kossuth-díjas író... Olyan nevek, akiktől valóban lehet tanulni. S felbukkan még valaki: mester, barát, őrangyal vagy valami hasonló. „Prágai Tamásról muszáj beszélni. Ő 2015-ben meghalt. Tőle elfogadtam, amikor telepirosozta a kéziratomat. Azt mondta, hogy az írás csak húsz százalékban szól a tehetségről. A többi szakmai alázat, hitelesség, tanulás és rengeteg olvasás.”

Olvasás, írás

A beszélgetés során az is kiderül, szerzőnk hamar kezdett olvasni és ugyanilyen hamar írni. „Amint megtanultam írni, mindent leírtam, ami a fejemben volt. Hatéves koromtól kezdve. Az iskolában még meseíró versenyeken is indultam. Már akkor tudtam, hogy író leszek. Nagyon korán, általános iskolásként kezdtem Örkényt olvasni, Tóth-Máté Miklóst, kamaszként Hajnóczy Péter írásait.”

Van azonban, amit nem szívesen olvas. „Amivel azonban még ma is ki tudnak kergetni a világból, az a romantikus irodalom... A nyálas, az unásig ugyanúgy megírt szerelmi történeteket utálom. Az ilyen szövegekkel szerkesztőként sem tudok mit kezdeni, hiába írják meg azokat szépen, rendes mondatokba öntve. Elolvasom, félreteszem, és ha holnap nem emlékszem rá, akkor azt mondom: ez rossz történet.”

És, hogy akkor mi az, amit igazán szeret Döme Barbara? Erről így beszél: „Hozzám a mágikus realizmus áll a legközelebb, és ez mindent eleve más nézőpontba helyez. Amit írok, az csupa jelkép, metafora. A történeteimben szereplő angyal például az egyik skizofrén rokonom látomása volt. Gyerekkoromban sokat mesélt nekem az angyaláról. Történeteket arról, hogy az angyal megjelent neki a terhessége alatt. Vigyázott rá, vagy amikor annyira fáradt volt, hogy belealudt a munkába, az angyal reggelre megstoppolta a félretett ruhát. Ezer ilyen történetet hallottam tőle, amit gyerekként valóságként éltem meg. Ma már tudom, hogy ezek csupán az elme szüleményei.

Történeteim angyalát ráadásul csak egyetlen novellában akartam használni, mégis lett belőle egy kötetre való. Az angyal ugyanis nagyon jó alany arra, hogy olyan dolgokat mondjon ki, amiket mi, emberek a legtöbbször nem merünk. Csak azért, mert azt nevelik belénk, hogy legyünk szemérmesek, jók egymáshoz és lehetőleg tökéletesek.”

 Járatlan utakon

A beszélgetés vége felé az is kiderül, az írónő új területeken kezdett kísérletezésbe. „Az introspektív lírai novella műfajával kísérletezem, szeretném ezt megalkotni” – mondja, majd magyarázólag hozzáteszi: „Ez a pszichológiai fogalom nem ismeretlen a művészetben, de prózában olyan módon, ahogyan én szándékozom használni, tudomásom szerint még senki nem alkalmazta. Novelláimban az instrospekció úgy jelenik meg, mint a lélek legőszintébb és legmélyebb feltárása saját magunk számára, majd annak megélése és művészi közvetítése, elsősorban szabadon áramló képek formájában. Ezeknél a szövegeknél a hangsúly nem a történetmesélésen van, hanem a mesélés módján. Leegyszerűsítve ezek a novellák eszköztárukat tekintve versek is lehetnének, de én prózai formában írom meg őket. Ebből ízelítőt az Angyalt reggelire kötet végén már most is kaphat az olvasó.”

A lírai novellák mellett persze Döme Barbara olvasóinak nagy kedvence, Sanyi is új kalandokba keveredik hamarosan. Az írónő elmeséli, hogy novellahőse „olyan, mintha mindannyiunk gyengeségeiből gyúrták volna össze”. Elmondja azt is, hogy „mikor Sanyi történeteit elvittem vidékre, és felolvastam, arra is felkészültem, hogy megdobálnak paradicsommal, hiszen Sanyi alakja belőlük született, vidéki emberekből, de olyan nagy szeretettel fogadták, hogy már nem félek megírni a történetét”.

És a Sanyi-rajongóknak álljon itt a nagy hír: a novellák után most kisregény készül.

Addig azonban érdemes alaposabban is beleolvasni az Indexen megjelent interjúba, mert a felvillantott sztorik mellett számtalan apró részletet és mély összefüggést tudhatunk meg Döme Barbara írói útjáról.