Fénybe tűnt át az arca
Elhunyt Bogdán László költő, író, szerkesztő, erdélyi irodalmunk fontos alakja, sok olvasó kedves szerzője.
Sokan most röviden vagy bőven megírják életrajzát, műveinek sorát, összekapirgálják díjainak listáját, ám mi úgy gondoltuk, másképpen emlékezünk a kiváló alkotóra. Néhány fontos, vagy jellegzetes mondatot idézünk tőle. Talán azoknak is felvillanthatunk így valamit Bogdán művészetéből, akik nem ismerték, nem követték munkásságát.
Könyveinek visszatérő alakja Hutera Béla, aki egy képzeletbeli székely faluról városra költözött borbély, s utolsó utazásáról szóló történetben úgy beszél az övéiről, ahogy alighanem szerzőnk is gondolt a maga népére.
„Nézd, én ismerem a fajtámat. Az enyéimet. A véreimet. A honjaimat. Évtizedekig beretváltam a férfiakat, és álmodtam hűtlen szépasszonyaik és leányaik fejére különféle Pazar hajkölteményeket, hogy legalább annyi örömük legyen ebben az elfuserált erdélyi életben. Istenfélő, jámbor népek, elhiheted. Lobbanékonyak, persze, nagyszájúak, fogadkoznak állandóan, azután ide-oda loccsannak, mert az állhatatosság, finoman szólva, nem jellemzi őket. Bár a nagyhangú okoskodásokból is sokat leadtak az elmúlt évtizedekben. Nehéz örökké vesztesnek lenni. És nem is kifizetődő. Az ünnepeiket megtartják, ha katolikusok, a böjtöket is. Romániában ezt nem nehéz betartani. Rendesen gyónnak is, és ha reformátusok a keresztségben, vagy unitáriusok, eljárnak a maguk jézusfehérre meszelt, puritán templomaiba, hogy énekükkel dicsőítsék az urat, s imáikkal közbenjárását kérjék ügyes-bajos dolgaikban.”
Egy másik elbeszélésben – Öt korsó sör a Golgotában – mindannyiunk nagy, nehéz kérdését teszi föl a székely figaró, és pontosan úgy felel rá, ahogyan valamennyiünk felelni vagyunk képesek. Mondhatnám, legfontosabb problémáját tükrözi ez a pár sor, de bolondság lenne, hiszen az őskérdés, mindenki számára ugyanaz.
„Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.”
És, hogy egy verset is idézzünk Bogdántól, ide másolom a Találkozás az élet végén – Ginsberg-apokrif néhány sorát a P. a ketrecben kötetből. De hadd tegyem hozzá, én azt hiszem, hogy a szomorú sorok inkább az elmúlásról, a lezáruló lehetőségekről, az elmulasztott esélyekről beszélnek, s a mögöttük álló kemény önkritika inkább a teljességre törekvő szándékot, s nem a realitást tükrözi.
… „Olyan szerettem volna lenni
mint a rózsa – nyögött fel. – Önfeledten szerettem volna
gyönyörködtetni. Nem függni senkitől, és semmitől –
csak a fénytől! De nem sikerült. Szörnyű tehetetlenségem
gátolt meg. Kicsinyességem. Irigységem. Sznobizmusom.
Hiszen ki is voltam én? Egy sarlatán! Egy pojáca!
Egy hordószónok…” Elhallgatott, és az erősödő szél
megmozgatta kanárisárga sálján a mégiscsak
sárkányokra emlékeztető írásjeleket. Felrebbentek
Velence örökké kéregető galambjai is, ezek az élő rongyok.
Lehunyta szemét. „Finita comedia” – suttogta
és fénybe tűnt át az arca.”
