Hol a helye a ledarált könyvnek?

Botrányos mesekönyv jelent meg a napokban. A Labrisz Leszbikus Egyesület által szerkesztett Meseország mindenkié sokaknál kiverte a biztosítékot. 

Vannak, akik petíciót indítottak a kötet forgalmazása, pontosabban a gyerekek felé irányuló homoszexuális propaganda ellen, egy országgyűlési képviselő – Dúró Dora – ledarálta a könyvet, így demonstrálva felháborodását. A kiadvány védelmében szót emelők ugyancsak szítják a tüzet: lefasisztázzák gyermekvédőket, a „náci könyvégetők és a kommunista könyvzúzdák” örököseinek titulálják a normalitás haragos harcosait.

Hazugság-háló

Ha sikerül egy kicsit hátrálnunk, és ki tudunk lépni az indulatok fekete örvényéből, beláthatjuk, nincs abban semmi felháborító, ha egy homoszexuális egyesület homoszexuális tartalmú könyvet ad ki. A megdöbbentő az a sokszoros hazugság-háló, ami ezt, illetve az összes hasonló könyvet körülveszi, a megdöbbentő az, hogy milyen arcátlan magabiztossággal hirdetik hittételeiket a kiadvány gazdái. A kérdés ugyanis nem az, hogy lehet-e helye a magyar könyvkiadásban homoszexuális könyveknek. Persze, hogy lehet. S természetesen az sem kérdés, hogy szabadon élhetnek-e hajlamaik szerint homoszexuális polgártársaink, mert persze, hogy élhetnek.

Ami azonban ezeken a nyilvánvaló tényeken túl van, az a könyv kiadói, szerkesztői és támogatói részéről olyan állításhalmaz, amiben az egyértelmű hazugságok, csúsztatások és elferdült ideológiák keverednek hitvallássá, olyan véleménnyé, amit tényként igyekeznek bemutatni a gyanútlan közönségnek.

Miről szólnak a mesék?

Súlyos, sőt aljas csúsztatás a szerkesztők részéről az az állítás, hogy a kötet nem „LMBTQ mesekönyv”, hiszen a történetek nagyobbik része teljesen más típusú kisebbségi helyzetekről mesél. Az állítás tényszerűen persze igaz, csakhogy kisebbségi helyzetről és az abból való kitörés lehetőségéről nagyjából egymillió mese szól. Ha jobban utána gondolunk, lehet, hogy valójában minden mese erről szól.

Nagy Boldizsár, a kötet szerkesztője a könyv bemutatóján valami olyasmit mondott, hogy a cél az volt, hogy a gyerekek ebben a kötetben találkozzanak olyan csoportokkal, olyan témákkal, amelyek esetleg őket is foglalkoztatják, viszont amelyekkel nem szokott más gyerekmesékben találkozni. Mindez persze erős csúsztatás. A valóság az, hogy kimondottan nehéz olyan mesekönyvet találni, amiben ne szerepelnének, csonka családok, fogyatékkal élő emberek, kisebbségekhez tartozó szereplők, szegények, kirekesztettek és elnyomottak. Bár kétségtelen, hogy egyre bonyolultabbá váló világunkban a gyerekek számos olyan élethelyzetet láthatnak, tapasztalhatnak, amire a meseirodalom nem reflektált vagy nem jól reagált.

Az már most biztos, hogy a Meseország mindenkié a hibás reakciók közé tartozik. Önmagában az a tény, hogy ekkora botrányt kavart a kötet, egyértelművé teszi a hibát. Nem lehet úgy bemutatni vitás kérdéseket, hogy a szerzők, szerkesztők, kiadók nincsenek tekintettel a többségi társadalom kritikus attitűdjére. Különösen gyerekkönyvként nem lehet előállni egy provokatív könyvvel, ha ugyan a cél valóban olyasvalami, amit a Labrisz szerkesztői állítanak, s nem eleve a provokáció. Nehéz feltételezni, azt, hogy a könyv készítői ilyen csekély empátiával rendelkezzenek, nehéz elképzelni, hogy ennyire rosszul mérjék föl a magyar társadalom toleranciájának határait.  Sokkal valószínűbb, hogy a botrány lehetőségét sejtették, sőt talán remélték is. Mindenesetre a könyvbemutatóról szóló tudósítások rendre megemlítik, hogy a Labrisz szigorúan zárt körben, különleges biztonsági előírások mentén szervezte meg a kiadvány sajtóbemutatását. Tartottak a felháborodott polgároktól.

A kiadvány célja így aligha lehetett az, amit szerkesztő állít. Nekem úgy tűnik, ez a könyv a legkevésbé sem szól a gyerekekről és a gyerekekhez, és a legkevésbé sem szól a különleges élethelyzetek mindegyikéről. A cél inkább az lehetett, hogy a homoszexualitást gyermeki környezetben ábrázolhassák.

A miértekről persze csak találgatni tudunk, ezért ne is erre vigyük tovább ezt a cikket, hanem az olvasók felé.

Mi az, amit biztosan nem tudunk?

Tegyünk itt egy rövid kitérőt! A könyvet ledaráló politikus újságírói kérdésre úgy nyilatkozott, hogy a könyv azért veszélyes mert „a gyermekeket a homoszexualitásra akarják ránevelni már óvodás kortól kezdve.” A politikusa szerint ugyanis tévhit, hogy a homoszexualitásra nem lehet ránevelni valakit. Szerinte több magyar és külföldi tudós azt állítja, hogy a környezeti hatásoknak igenis van befolyásoló szerepe a homoszexualitás kialakulásában. 

Nos, én természetesen nem tudom, hogy mi fán terem a homoszexualitás. De azt tudom, hogy tudatlanságommal nem vagyok egyedül. Úgy hétmilliárd nyolcszázmillió embertársammal osztozom ebben a nemtudásban. Senki nem fejtette meg, mi az oka ennek a mentális zavarnak. A vitatkozó tudományos elméletek lobbiérdekek kényszerei között vergődnek, az egyik álláspontot LMBTQ-aktivisták, a másikat keresztény fundamentalisták hirdetik, s miközben mindkét szélsőség végső igazságként akarja bemutatni hittételeit, elsikkad a tény: jelenleg semmi biztosat nem állít a tudomány a homoszexualitás eredetéről.

Ki mit vetít?

És ezzel el is érkeztünk a mesekönyvbe csomagolt hazugság-bokréta legszörnyűbb torzszülöttjéhez.   A kötetet bemutató sajtóinformációk szerint a könyv alapötlete olyasvalakitől származik, aki évek óta küzd a homoszexuális gyerekek elfogadtatásáért. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Meseország mindenkié című kiadvány a homoszexuális gyerekeknek szólna, őket igyekezne egy elfogadó környezethez segíteni.

A hazugság a dologban akkor érhető tetten, ha ráeszmélünk, hogy homoszexuális gyerekek nincsenek. Mint ahogy heteroszexuális gyerekek sincsenek. A gyerekek nem szexuális lények. Tulajdonképpen nincs is nemük. A másodlagos nemi jegyek hiánya minden fölösleges vitát megelőzve figyelmeztet bennünket arra, hogy a szexualitás semmilyen formában nem hozható összefüggésbe gyerekekkel.  (Egyebek mellett e felismerés miatt tartjuk nemi erőszaknak a gyerekekkel létesített szexuális kapcsolatot, akkor is, ha az áldozat amúgy nem tiltakozott az abúzus ellen.)

A gyerekek szexualizálása ilyenformán mindig a felnőttek projekciója. A Pszichológiai fogalomtár (Szerzők: József István, Klinger Csilla, Martin László, Szerkesztő: Martin László) szerint a projekció egyfajta elhárító mechanizmus, „amely révén az egyén, a számára elviselhetetlen feszültségeket jelentő tudattalan tartalmaktól, érzésektől, vágyaktól és indulatoktól, kerülő úton szabadul meg. A szorongást okozó saját, elsődlegesen elfojtott lelki tartalmait: gondolatait, érzelmeit, vágyait, egy másik személyre vetíti ki, neki tulajdonítja.”

Nehéz nem felismerni a pedofil fantáziákat az ilyen projekciók mögött. Éppen a napokban írtunk komoly cikket a kislányokat félreérthetetlenül szexuális kontextusban ábrázoló Neflix-film körül kirobbant Cuties-botrányról.A kritikák egyik csomópontja itt pontosan az volt, hogy a film alkalmas arra, hogy a normalitásba emelje a pedofil tartalmakat.

És akkor azt is kimondhatjuk: a gyerekek homoszexualizálása ugyancsak a felnőttek projekciója.

Egy normális országban…

A hamisságok felgöngyölítése végül elvezet bennünket oda, hogy világossá váljon: egy homoszexuális elemeket is tartalmazó mesekönyv nem gyerekekhez szól. Őket ezek a tartalmak nem érdeklik. Az ilyen mesekönyv azoknak a felnőtteknek szól, akik azt szeretnék, arról ábrándoznak, ha mesei környezetben is lenne létjogosultsága a homoszexualitásnak, nyersen fogalmazva, olyan felnőtteknek szól, akik gyermekekben szeretnék felfedezni a homoszexualitás jeleit.

Egy normális országban természetesen mindenki azt gondol, amit akar, mindenki arról fantáziál, amiről képzelődni támad kedve, s, ha ezek között perverz vágyak is akadnak, ahhoz sincs senkinek semmi köze.

Mi több, egy normális országban lehet olyan könyvet, akár mesekönyvet is írni és terjeszteni, amiben ezek a fantáziák megjelennek. Ezzel kapcsolatban itt gyorsan szögezzük le: noha megértjük a gyermeki lét egészségét féltő és megóvni szándékozó indulatot, azért egy normális országban véletlenül sem darálunk le könyveket.

De egy normális országban a gyerekeket valóban meg kell védeni attól, hogy kétséges hittételek mellett elkötelezett aktivisták igazolhatatlan fantáziák mentén emeljék be a szexualitást az életükbe, veszélyeztetve ezzel az egészséges személyiségfejlődést vagy a szilárd nemi identitás kialakulását.   

Azaz egy normális országban az ilyen könyveknek a korhatáros irodalom polcain van a helye, Nabokov Lolitája vagy De Sade Justine-je mellett. És semmiképpen sem a gyerekszobában.