Ilyen lesz a holnap irodalmi élete - Mezey Katalin

Az irodalom helyzetéről, az irodalmi életpálya lehetőségeiről és újdonságairól beszélgettünk Mezey Katalin, Kossuth- és József Attila-díjas íróval, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetőjével.

– Az Írók Szakszervezetének létrehozása és vezetése, az Írószövetség elnökségében vállalt szerepe, az Írók Alapítványának és a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata vezetése során nagyon sok kezdeményezéssel próbált javítani a magyar írók helyzetén. Most úgy tűnik, komoly kormányzati figyelmet kap a terület, miniszteri biztos irányítja „a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztését”. Hogyan látja ezeket a kezdeményezéseket? Melyeket tartja a legfontosabbaknak?

– A kérdésében felsorolt – próbálkozások és feladatok valahogy a mi nemzedékünk fellépéséhez kötődtek, többnyire nem én voltam az elindítójuk, csak szerepet vállaltam a közös, szükségesnek érzett kezdeményezések kiküzdésében. Ahhoz véltük szükségesnek ezeket a kezdeményezéseket, hogy az irodalmi alkotómunka valóban életpálya lehessen, hogy a tehetséges költők, írók munkálkodása ne csak az ő magánügyük, hanem a magyar kultúra közös ügye is legyen. Valóban az elmúlt három-négy évben kezd ez az álom megvalósulni, főként, hogy létrejött egy olyan ösztöndíjrendszer, amely az irodalmi alkotók minden korosztályára odafigyel. A művészi alkotómunka, mint tudjuk, innováció: új „terméket” hoz létre, amely nem generál azonnal akkora bevételt, hogy abból hivatás-szerűen meg lehessen élni. Ezért kellenek az ösztöndíjak, amelyek az alkotás lehetőségét folyamatosan megteremtik. Ezt se mi találtuk ki: Nyugat-Európában is, az USA-ban is ötven éve, ha nem régebben, működik már hasonló, többpólusú ösztöndíjrendszer, amely vagy a különböző irodalmi, művészeti akadémiákhoz kötődik vagy egyes közigazgatási egységek, megyék, nagyvárosok, Észak-Amerikában pedig az egyetemek struktúrájába épül bele.  

– Irodalomszervezői tapasztalatai alapján milyen megjegyzésekkel, javaslatokkal egészítené ki az eddig felmerült elképzeléseket? Mely kezdeményezéseket siettetné, mit nem tart különösebben fontosnak?

– Nagyon fontos lenne, ha létrejönne egy olyan minőségi könyvkereskedelmi hálózat, amely a magyar szellemi terméket képviselő könyveket forgalmazza. Ma a hazai könyvkereskedelem is egy a globális piacok közül, amely elsősorban az egész világot átfogó, hihetetlen méretű globális könyvipar termékeit kívánja a fogyasztókhoz eljuttatni. Ennek a könyviparnak hatalmas pénzei vannak reklámra, marketingre, össze van kötve a globális filmiparral és design-iparral. Hogy értsék mire gondolok, vegyünk alapul egy, az elmúlt három-négy évben szinte minden iparágra kiterjedt, mindent elborító jelenséget, amely modell értékű. Az egész folyamat egy Andersen meséből indult ki, amit rettenetesen átdolgozva animációs filmre vittek, a tévé-csatornákon és a világhálón forgalmaztak, ezzel párhuzamosan pedig a világ könyvpiacát is beterítették a film hőseivel illusztrált mesekönyvekkel, de a disegnerek is minden létező berendezési tárgyra, gyerekruhára, -cipőre, táskára stb. átvitték a rajzfilm-figurák karaktereit. A nagy kereskedelmi hálózatok szemében az ilyen globális áruk mellett teljesen esélytelennek tűnnek az egyedi irodalmi alkotások, például a magyar mesekönyvek stb., amelyek nem rendelkeznek hasonló marketinggel. Aki az ilyen, sokezres példányszámban eladható árucikkekre, könyvekre alapozza az egzisztenciáját, az nem tud és nem is akar foglalkozni a reklám és média-hátszél nélkül megjelenő, még oly kiváló magyar szépirodalmi művekkel sem. A kötelező olvasmányokat, a klasszikusokat, a valamilyen külső – legtöbbször politikai – szempontból érdekes könyveket, valamint a saját kiadói csoportjuk, vagy egy másik hazai nagy kereskedelmi hálózat kiadóinak könyveit még hajlandók ugyan forgalmazni, akkor is, ha nem globális termékek, de a magyar irodalmi innováció legnagyobb hányadával, a független, minőségi kiadók kötetivel nem foglalkoznak. Nem csak nálunk, más, a miénknél nagyobb lélekszámú kulturális közösségekben sem. Ezért jöttek létre Nyugat-Európában a kisebb, de minőségi könyvesbolt-hálózatok, amelyek az anyanyelvi irodalom inkubátoraiként – jelentős közösségi, költségvetési támogatással – működnek, és nem a reklámok és példányszámok bűvöletében élnek. Ugyanígy a kölcsönkönyvtáraknak is többféle változatuk van Nyugat-Európában, de világszerte is. Vannak, amelyek a globális bestsellerek vagy bulvárirodalmi termékek kölcsönzésével foglalkoznak – ezt teszi jelenleg a hazai közkönyvtárak 90%-a is –, de azok jelentős kölcsönzési díjat kérnek minden egyes kötetért. Amelyek pedig minőségi közgyűjteményként működnek – ez lenne az állam által fenntartott közkönyvtárak feladata itthon is –, azokban megtalálható a minőségi anyanyelvi szépirodalom teljes spektruma, és minden olyan könyv is, amely a fenntartó közösség, esetünkben a magyar anyanyelvű olvasók művelődését érdemileg szolgálja. A Könyvtárellátó Vállalat, amely négy-öt éve még rendszeresen vásárolta a közkönyvtárak számára a minőségi kisebb könyvkiadók szépirodalmi könyveit is, ha nem is túl nagy példányszámban, ma már elvétve rendeli csak meg a magyar szépirodalmat. Nagyok az elmaradások tehát ezen a területen, mivel az átlag olvasó számára elérhető könyvesboltok és közkönyvtárak egyértelműen a globális és hazai bestseller- és bulvárirodalom naprakész letéteményesei ugyan, de a szépirodalmi, minőségi könyvkiadás termékei rajtuk keresztül nem jutnak el a közönséghez. Egyedül a világhálón folyó kereskedelem enyhít ezen az abszurd helyzeten, ott nagyon sok információ elérhető, sok cím megrendelhető azok közül az aktuális és értékes könyvek közül is, amelyeket nem reklámoz a média és a könyváruházak roskadozó polcain hiába keresünk.  

– Mennyire látja most stabilnak, kiszámíthatónak az irodalmi pályát? Van tere az igényes irodalomnak?

– Az irodalmi pálya, de egyetlen más pálya sem kiszámítható. Ugyanakkor már vannak olyan lehetőségek, amelyek a fiatalok számára egyáltalán pályává teszik az irodalmi alkotómunkát. Itt pl. az MMA hároméves irodalmi alkotói ösztöndíját említeném először, vagy az idén indult Térey-ösztöndíjat, ami ötéves időtartamra szól. De értékes a patinás Móricz Zsigmond-ösztöndíj, a drámaírók Örkény-ösztöndíja vagy az Oláh János-szerkesztői ösztöndíj is. Ezeken túl sokra értékelem a „Művészjáradék” bevezetését is, amelyet bizonyos szakmai díjakat elnyert, 65 évesnél idősebb alkotók, köztük írók, költők is megkapnak. Kevesebb alkotót érintenek az MMA Irodalmi Tagozatának életút-díjai, illetve az 50 éven fölüli alkotók egy éves alkotói ösztöndíjai, vagy a miniszter által odaítélhető „Művészi életpálya-elismerés”, de eredmény, hogy évente kiosztásra kerülnek. Vannak tehát már az irodalmi pályának ilyen kapaszkodói. Pozitív jelenség az is, hogy a Nemzeti Kulturális Alap támogatási rendszerének köszönhetően manapság is vannak még folyamatosan működő irodalmi folyóiratok, amelyek nyomtatott formában is megjelennek, és az irodalmi jelenlét lehetőségét nyújtják az alkotóknak. Ezek a fórumok képviselik tulajdonképpen a szakmai nyilvánosságot. Ugyanígy nagyon fontos, hogy a fent vázolt helyzet ellenére a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával ma még meg tudnak jelenni a most születő, új művek könyv formában is. Az igényes szépirodalom helyzete azonban, mint vázoltam, nem túl rózsás, a független, minőségi könyvkiadóké pedig a korábbinál is nehezebb.

– Sok fiatal író, költő köszönheti önnek sikeres indulását, milyennek látja az kezdő tollforgatók perspektíváit?

– Fontos, hogy néhány éve van a fiatal írók, költők számára is intézményes, ösztöndíjjal járó szépirodalmi képzés; itt elsősorban a Kárpát-medencei Tehetséggondozóra gondolok, de több egyetemen is működik „alkotó írás” –, vagy elterjedtebb nevén „kreatív írás” – oktatás. Bízom benne, hogy rövidesen minden egyetemen elérhető lesz ez a stúdium, hiszen minden értelmiségi szakmában a jó teljesítményhez szükség van jó anyanyelvi fogalmazáskészségre. Legalább olyan fontos kritérium ez, mint az idegen nyelvek elsajátítása. Ugyancsak az előrelépés ígéretét hordozza a Petőfi Irodalmi Ügynökség megalakulása, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum keretében megszülető szépirodalmi intézményrendszer központi egysége lesz, és fő feladatát abban látja, hogy a kortárs magyar szépirodalmat eljuttassa az olvasókhoz. Sikeresen munkálkodik már ezért a célért az „Előretolt Helyőrség” elnevezésű irodalmi melléklet szerkesztősége, amely a napilapokat látja el heti szépirodalmi összeállításokkal.

– Ha már a fiataloknál tartunk, az is érdekelne, megragadható-e, elmondható-e, hogy miben különböznek a ma alakuló, formálódó írónemzedékek az elődöktől? Felfedezhetők markáns különbségek az újabb és a még eleven irodalmi irányok között, vagy inkább azt mondaná, hogy a fiatalok folytatói a mai derékhadnak?

– Ma a kiterjedt közösségi médiavilágban, a világháló terein sokkal több megnyilatkozási lehetőségük van az író embereknek, így a fiataloknak is, mint bármikor korábban volt. Az írásbeliség ilyen széleskörű használata új jelenség. Az e-mail-levelek, a facebook-bejegyzések, az sms-üzenetek a kapcsolattartási igény és lehetőségek fokozásával, a különböző hírportálok és blog-felületek a véleménynyilvánítás lehetőségével, és ki tudja még mi és mivel, a fiatal nemzedékek számára is mindennap használt eszközzé tették az írást. Szoktunk fanyalogni ennek a hatalmas írásmennyiségnek a színvonalán, és sokszor igazunk is van, de látni kell azt is, hogy a rengeteg szeméttel és káros firkálmánnyal párhuzamosan rengeteg egyébként csak könyvekben, könyvtárakban elérhető, magas színvonalú szöveg is található a világhálón. Bámulatos, hogy tizenöt év alatt mi minden felkerült rá. Tehát sokkal közelebb van a mai fiatalokhoz az írásbeli nyilvánosság, mint régebben volt, és ennek jó és rossz oldala egyaránt van. Ma is igaz, hogy nagyon fontos a tehetség, és ugyanilyen fontos a műveltség, a „szülötte föld” kultúrájának, hitének, hagyományainak, az anyanyelvnek és irodalomnak, a világirodalom klasszikusainak és a kiemelkedő kortárs műveknek az ismerete. Nemcsak írni kell sokat, de nagyon sok jó irodalmat kell olvasni is: tehát érdeklődő, nyugodt, a világot részeiből egésszé összerakni képes intellektus is kell. Akármilyenek is úgy általában a mai fiatalok, akármilyenek is a modern technika által kínált lehetőségek, jó költő, jó író hosszútávon csak abból lesz, aki a legnagyobbak teljesítményeivel akar és képes is versenyre kelni. Ehhez persze ismerni kell a legnagyobbakat, és a legnagyobbakat kell ismerni.