Kántor Péter: Fáj ez az érintésmentes világ
Nincs ajándék-szabadság – a József Attila- és Babérkoszorú-díjas költővel beszélgettünk.
– 2016-ban többek között ifjúkori illúzióinak elvesztéséről mesélt. Úgy fogalmazott: „a 80-as, 90-es években még viszonylag fiatal ember voltam, és minél jobban lazult a diktatúra, annál jobban bűzlött, és annál elviselhetetlenebbé vált. Az első Megtanulni élni írásakor, ha csodában nem is bíztam, mégis tele voltam izgalommal, pozitív várakozásokkal. Annyira nem, mint valaha a 20. század elején azok az emberek, akik úgy képzelték, hogy rövidesen megvalósítják itt a földön a mennyországot – amiből aztán az egyik legrémesebb század lett, tudjuk. A gondolatot így fejezte be: „Hogy aztán milyen hülyeségekben fognak hinni a mostani harmincasok utódai, azt ma nem lehet tudni. De valamit biztos kitalálnak majd, muszáj lesz nekik.” Az elmúlt négy évben kiderült-e, hogy az új generációk milyen hitvallással viszik majd tovább azt a bizonyos lángot akár az irodalom akár a társadalom tekintetében?
– Hogy miben hisznek ma és miben fognak hinni holnap, azt nehéz megmondani. Az én generációm legfőképpen a szabadságban hitt, valahogy úgy, ahogy az egyiptomi fogságban a zsidók hihettek az Ígéret földjében. Aztán mára kiderült, hogy a szabadság, különösen bizonyos földrajzi koordináták között, Hétfejű Sárkánynak mutatkozhat. Kiderült, számomra is, hogy nincs ajándék-szabadság, azért mindennap meg kell küzdeni, és a vereség is benne van a pakliban. Nehéz teher a szabadság, folyton döntések elé állítja az embert, felelősséget és aktivitást követel tőle. Én mégis azt hiszem, akik Hétfejű Sárkányként cselekednek a nevében, csúnyán visszaélnek vele. Ma is azt vallom, jobb szabadnak lenni, mint egy Gazda védelme alatt raboskodni. Ami pedig az irodalmat illeti, hogy merre kanyarodik az útja, nem bocsátkoznék jóslatokba. De ameddig emberek írják, emberek lesznek a hősei is, az biztos.
– Korábbi nyilatkozatában egyebek mellett arról beszélt, hogy mindig is többféle hangot használt műveiben, ellentétben másokkal, akik többnyire azonos hangon szóltak. Kötött, szabad és prózaversei formai vagy tartalmi okok miatt nem tették lehetővé, hogy egy hangon szóljon?
– Mindenekelőtt tisztázzuk: minden költőnek, írónak van, kell hogy legyen saját hangja – ez az ő védjegye. De a saját hangon belül megszólalhat többféle hangon, több regiszterben, természetesen. Vannak költők, akik egy regisztert használnak, de Shakespeare királydrámái és vígjátékai nyilvánvalóan más hangon, más regiszterben íródtak. Petőfi A helység kalapácsa és a Nemzeti dala úgyszintén. Egy gyászvers hangja nem lehet azonos egy köszöntőével. Az írókra, költőkre – ha nem is kivétel nélkül – jellemző, hogy több hangon, több regiszterben is képesek megszólalni, úgyszintén a többféle forma használata is. A tartalom befolyásolhatja a formát és vice versa: egy nagyon reflektált szöveg például nem íródhat dalformában. Nekem is van többféle hangom, de ezek mind felismerhetően az enyémek: mindegyik az én hangom. Nincs ezzel semmi probléma.
– Engedjen meg egy-két általánosabb kérdést: gyanítjuk, az életét is gyökeresen átalakították a járvánnyal kapcsolatos korlátozások. A hétköznapokban megjelent változások közül melyek a legnehezebben viselhetőek? Esetleg akadnak olyan újdonságok is, amelyeket a karantén után is fenntartana?
– Ami ezt a Covid-19-es koronavírus-járványt illeti, úgy látom, ez a 21. század új, arctalan háborúja. Mostanáig azt hittem, békebeli nemzedék tagja vagyok, legalábbis itt, ezen a részén Európának. Hát nem egészen; másként alakult. Ez a vírus elzár minket egymástól, gyanakvóvá, neuraszténiássá tesz, maszkot kényszerít ránk, bezárkózásra nevel. Ha találkozom és beszélek valakivel, nem láthatom a száját, egyáltalán nem is érinthetem. Fáj ez az érintésmentes világ. Üres kettes villamosok állnak meg minden megállóban, az ajtók kinyílnak, nem száll le senki, nem száll fel senki. Agyrém. Néma kerékpárosok suhannak el mellettem. És persze, mint baj esetén mindig, van, aki segítőkész, és van, aki elbújik a barlangjába, rá ne számítson senki. Mert fél. De hát mindenki fél, még a bátrak is. Ha pedig valaki nem fél egyáltalán, az is félelmetes.
– Egyre többen hangoztatják, hogy a járvány okozta változások tartósan is átalakítják világunkat. Ön milyen változásokra számít?
– A gyerekek, a fiatalok másként élik meg ezt, mint az idősebbek. Könnyebben veszik, és hamarabb is fogják elfelejteni, gyorsabban átkerékpároznak rajta. Bár teljesen nem felejtődik azért el: megmarad az emlékezetben és a krónikákban, mert ilyen még nem volt. Más ez, mint egy középkori pestisjárvány volt. Egy perc alatt teljesen átírta az életünket, nem csak a nyári programjainkat. S bármilyen alkalmazkodóképesek vagyunk is, tulajdonképpen az a legfőbb fegyverünk ebben a háborúban, hogy ideiglenesnek tartjuk, mint egy áramszünetet: egy nem túl hosszú, nagyon kellemetlen intermezzónak. Ötven-száz év múlva az is lesz, de most még nem az, akkor sem, ha már meglesz majd ellene a védőoltás. Ha mást nem, a sebezhetőségünk tudatát belénk írta, belénk véste és vési mélyen. S hogy az mivel jár a jövőre nézve? Rövid távon talán egy új hedonizmussal, vagy épp az ellentétével: valami átmeneti, giccses felbuzdulással, hogy mindenki szálljon magába, legyen olyan, mint Szent Ferenc, vagy legalább mondjon le a második színarany vécécsészéjéről. A dübörgő gazdaság közepette. Jó esetben ez a járvány a tudományba vetett hit megerősödésével is jár majd. És azzal is, mindenek előtt, hogy felfogjuk: jobban hiányzunk egymásnak, mint valaha is gondoltuk.
