Mikszáth emléknap: A boldog békeidők boldog írója
Ha szóba kerül neve, aktualitását emlegetik. Régi szerzőink közül Mikszáth a legkönnyebben és legkellemesebben olvasható. Témái, formái, történetei, ha nem is maiak, akár maiként is értelmezhetőek. Száztíz éve hunyt el Mikszáth Kálmán. Ebből az alkalomból május 28-án az ő emlékét idézzük fel a Hajónaplón. Szó lesz életéről, irodalomról, kedvenc ételéről és szerelméről.
A szélek, a találkozások, a határterületek mindig rendkívül termékenyek. A vízparton ezerszer gazdagabb az élet, mint a síkon, a határmentén elevenebb a kereskedelem, mint az ország belsejében, s természetesen korok találkozása is teljesebbé teszi a szellemet, mint a virágzó idők elégedett befelé fordulása.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Mikszáth kora (1869-ben kezdett publikálni és 1910-ben hunyt el), a „boldog békeidők” kiforrott korszak, a maga dübörgő gyáriparával, épülő városaival, nagyhatalommá lett doppeladler monarchiájával. Valójában azonban ez a kor éppen olyan, mint a birodalom: kétfejű, kétarcú, kétszívű, kétlelkű. Közélete egyszerre demokratikus és autokratikus, gazdasága egyszerre csúcstechnológia és végtelen elmaradottság, népessége politikailag egységes, kulturálisan azonban a gyűlölségig tagolt, múltja éppen olyan, mint jövője: csak az értelmezéstől függ, hogy nagy és dicső akaratnak, vagy szerencsétlen sodródásnak látszik. S Mikszáth életművének csodája, hogy miközben korának fortyogó, bugyborgó kettőssége minden során átsüt, mégis egységet, szépséget, sőt derűs harmóniát áraszt.
Talán azért van így, mert szerzőnknek személyes élménye is a szélsőséges polarizáció. A legnagyobb nyomorúságot éppen úgy megtapasztalta, mint a polgári jólétet, jelentéktelen senki éppen úgy volt, mint országos hírű alkotó, vidéki dzsentri és fővárosi polgár szinte egyszerre volt, és persze kritikus író és kormánypárti képviselő ugyanegyként tudott lenni. És közben lelkének integritását, sőt önmagába vetett hitét, bizalmát, életszeretetét egy percre sem vesztette el.
Írásaiban sem más. Természetesnek, sőt szépnek látja a világ sokféleségét és a lét diszharmóniáit. Némi anakronizmussal azt mondhatnánk buddhista belenyugvással szemléli az élet hömpölygő áradatát, miközben maga is fűti korának steampunk zakatolását. Egyesül benne a tizenkilencedik századi gőzerő, és a végtelen modernség. Emberekről mesél, de elemző hiperracionálitás uralja műveit. Nem érdeklik az olyan semmiségek, mint lélekrajz, jellemfejlődés, az irodalmi pszichoanalízis mélyben vájkáló romantikája, nem érdekli más csak a történet, az egymásból következő események lánca, ami így nem az embert, hanem a kort mutatja meg.
Művei a mai olvasó számára meglepően képernyőszabatosak: mintha egy olyan közönségnek írna, amelyik rövid sztorikat szeret olvasni, epizódokat, életképeket, anekdotákat. Kompozíciói így felette darabosak, de a mai olvasói rutint jobban szolgálják, mint a klasszikus nagyepika hosszú-hosszú történetáradata. Bizonyára különösebb szándéka nem volt az folt hátán folt meseszövéssel, talán csak adomázni akart, mint korának annyi csibukszárat szopogató mesemondója, ám mi felismerhetjük ebben a töredezett szerkezetben Mikszáth sokféle korának tükrét, sőt ma már akár a magunk sokféle olvasói attitűdjét is. Ki olvas ma már szigorúan megkomponált nagy regényeket? Életmódunk kényelmesen fogyasztható műfaja a novella lett, vagy még inkább az anekdota, sőt – mint azt Örkény óta tudjuk – az egyperces. Persze, hogy szeretjük a nagy palócot, aki nem akarja ránk tukmálni szerkezet és struktúra minden állványzatát, hanem csak sztorizgat, mesélget, megnevettet, megmosolyogtat, s mi észre sem vesszük, hogy miközben belemerülünk a mesébe, elénk rajzolt egy egész világot.
Egy boldog világot a maga töredezettsége, esetlegessége, de még kínjai, konfliktusai, szenvedései dacára is boldog világot. Mikszáthtól idegen a romantika spleenje. (A kifejezést annak idején világfájdalomnak volt divat fordítani. Így írt róla Szerb Antal is. „A világfájdalom annyi, mint fájdalom a világ miatt, fájdalom azért, hogy a világ csak olyan, mint amilyen, nem szebb, nem jobb, nem alkalmazkodik jobban gyönyörű álmainkhoz.”) Mikszáthnak nincsenek gyönyörű álmai. Kedves történetei vannak. És így természetesen idegen tőle a modern egzisztencializmus elveszettség élménye is. Az értelmetlen, öncélú sodródásként felfogott világgal szemben az ő egyetemessége otthonos, szerethető, társakkal és értelmes emberi feladatokkal teli. Ha van korunkban is érvényes mondanivalója, az az lehet, amiről Mikszáth mesél: ez a világ szép, bensőséges, meleg. A miénk, mert pontosan olyan, amilyenné mi formáltuk, s mi pontosan beleillünk, mert ő formált minket.
110 éve, 1910 május 16-án, szerzőnk negyven éves írói jubileumának ünneplésekor a magyar közélet legjava köszöntötte. Ferenc József a Szent István-renddel tüntette ki, az Akadémia tiszteleti taggá választotta, a budapesti tudományegyetem filozófiai doktorátussal tisztelte meg, a kormány – a nemzet nevében – őseinek visszavásárolt birtokával ajándékozta meg, szülőfaluját Mikszáthfalvának nevezték át, s a jubileum estéjén Balassagyarmat összes házait kivilágították.
Az író a Pesti Vigadóban tartott ünnepség végén úgy köszönte meg a tiszteletére összegyűlteknek a hódolat sok jelét, hogy azzal a tudattal menjenek majd haza: láttak végre egy boldog embert. S e mondattal nemcsak az ünneplőktől köszönt el, hanem az élettől is. Bő két héttel később, éppen száztíz évvel ezelőtt, május 28-án elhagyta az ő boldog és otthonos világát.
