Posztjugoszláv irodalmi drog

Dübörög a posztjugoszláv tematikus hét laptársunk, a 1749 világirodalmi magazin hasábjain. Mi meg örömmel ajánljuk olvasóink figyelmébe a kiváló válogatást, hiszen nemcsak a világirodalomnak, de a tartalmas szomszédolásnak is barátai vagyunk.

„Beszélsz szomszédul?” – kérdezi a válogatást beharangozó bejegyzés a 1749 oldalán, s mindjárt hozzá is teszi: érdemes. Orcsik Roland, a Posztjugó hét vendégszerkesztője szerint izgalmasak és sokszor meglepőek a különbségek és a hasonlóságok a magyar és a délszláv irodalom között.

– A hajdani Jugoszlávia, amelynek emléke természetesen fel-felbukkan az 1749 válogatásának szövegeiben, csakúgy mint a kortárs délszláv irodalom műveiben, a kelet-európai szocialista államokhoz hasonló képződmény volt. Elnyomással, terrorral, tervgazdálkodással, személyi kultusszal, egyszóval mindazokkal a rendszerszintű szörnyűségekkel, amik a szocialista blokk országait jellemezték. Ebből azután számos hasonlóság következik – magyarázta az összeállítás szerkesztője.

Ugyanakkor voltak komoly különbségek is. A hajdani Jugoszlávia sokkal szabadabb, nyitottabb, mondhatjuk európaibb képződmény volt, mint a Szovjetunióhoz közelebb kényszerített országok. És ebből a tényből az irodalomban is sok különbség adódott. A legsúlyosabb különbség természetesen az, hogy a délszláv állam véres háborúban esett szét. Ennek a harcnak az emléke pedig máig kísért a posztjugoszláv irodalomban. Érdemes például elolvasni az újvidéki Siniša Tucić rendkívül tartalmas interjúját, amelyben szó esik a balkáni háborúról és Újvidékről, a jugoszláv avantgárdról is. Persze a válogatás sok más szerzőjének szövegében is megjelenik a délszláv háború sok hatása, a traumafeldolgozás, a szerettek elvesztése.

Ugyanakkor, tegyük hozzá gyorsan, harminc évvel Jugoszlávia széthullása után a mai írónemzedékeket már kevéssé foglalkoztatja Tito marsall országának emléke és sorsa. Nem is ez a problémakör adja a világirodalmi magazin válogatásának gerincét. „Posztjugó hetünk keretében meglovagoljuk a déli szláv irodalom új hullámát és olyan szerzőket mutatunk be, akik most először jelennek meg magyarul. Na de hol kezdődik és hol végződik a Balkán?” – olvashatjuk a válogatás ajánlójában, amivel kapcsolatban Orcsik Roland arra mutatott rá, hogy a délszláv irodalom egymásnak felelgető szövegei között rengeteg olyan akad, ami különösnek, újszerűnek, érdekesnek tűnik annak, aki idegenből csöppen bele ebbe az irodalmi mikrovilágba. „Garantált hallucinációk a kapcsolati tőkéről és válságról, a tengerparti bulikról és másnapokról, az átöröklött háborús traumákról és egyéb zavarokról” – idézhetjük ismét az ajánló szövegét.

Mikor azonban felvetettem a szerkesztőnek, hogy magyar szemmel beleolvasva a szlovák vagy román irodalom kortárs kiadványaiba, alig érezhető az idegenség, Orcsik Roland is egyetértett.

– Nekem is úgy tűnik – magyarázta –, hogy a nemzeti, nyelvi, sőt irodalmi-kulturális különbözőségek ellenére a fiatal szerzőket nagyon hasonló kérdések foglalkoztatják. De ez a hasonlóság kimondottan a közép-európai alkotókat fogja össze. Jelenünk egyetemes problémái mellett mintha létezne valami Duna-völgyi, közép-európai problémahalmaz is, ami nekünk, magyaroknak, szerbeknek, horvátoknak, szlovákoknak, románoknak, de talán még a lengyeleknek is nagyon valóságos, tapintható, felfogható, másoknak meg teljesen ismeretlen. Ezért sok nagyon ismerős motívum, kérdés, nézőpont van ezekben a művekben, miközben rendkívül izgalmas és egzotikus az az egyedi zamat, ami ezekből a nemzeti irodalmakból árad.

Mindezek után elég, ha ide másolok még egy mondatot abból a szövegből, amelyben a 1749 ajánlja posztjugoszláv válogatását. Jobban mi sem fogalmazhattunk volna: „Tartsatok velünk egész héten és adagoljátok túl magatokat a posztjugoszláv térség irodalmi drogjával!”