Kitalált gótika

A múltteremtés természetesen az építészetben is megjelent.

A világháború után olyan német régiók kerültek Lengyelországhoz, mint Szilézia és Pomeránia, olyan német nagyvárosok kiürítése kezdődött meg, mint Breslau vagy Stettin. A lengyel kommunista vezetés úgy látta helyesnek, ha mindehhez ideológiai hátteret is teremt. Így jött létre a Piast Lengyelország helyreállításának történelmi programja, mely a szocialista történetírás szokásához híven elég kreatív módon ötvözte a történelmi tényeket a legendákkal, és fikciók, valamint fabrikációk sokaságát emelte be a kánonba.

Brasslau

Breslau, amit ma Wroclawként ismerünk, 1335-ben vált a német birodalom részévé. Meg kell jegyezni azonban, hogy polgárainak többsége a XIII. századtól – amikor a város a Piast-dinasztia királyi székvárosaként funkcionált – már német nyelven beszélt. Ilyen tekintetben nem különbözött a középkori Budától, ahol a polgárság szintén jórészt német nemzetiségű volt. A lengyel jelenlét a pestist és az 1344-es tűzvészt követően teljesen megszűnt Szilézia ezen részén, és a XV. században újjáépülő város már teljes egészében a német kultúra, különösen a későbbiekben a német barokk irodalom egyik fellegvára volt, egészen 1945-ig.

A lengyel népesség csak az újkorban kezdett visszaszivárogni a városba, főleg akkor, amikor Lengyelország nyugati része a Német Birodalom része volt. Azonban ez a diaszpóra nem volt számottevő, a lakosság arányaiban mérhető nagyságú. Ezek az apró történelmi epizódok azonban elegendő ideológiai alapot szolgáltattak a város „visszalengyelesítéséhez”. Ehhez szükséges volt az is, hogy az ideológiát úgymond látható bizonyítékok is alátámasszák, erre pedig a legjobb módszernek az építészet szolgált. Ehhez nem is lehetett volna jobb „alanyt” találni, mint a város központjában magasodó gótikus katedrálist, a breslaui Keresztelő Szent János-székesegyházat.

Az épület – hasonlóan a német városok többségéhez – valóban szenvedett sérüléseket a második világháborúban, ám az évszázados műemlék helyreállítása során, mely 1951-ben zárult le, a végeredmény mégis jóformán egy másik épület lett. Amíg ugyanis a breslaui katedrális egy erősen barokkizált épület volt (többek között Johann Fischer von Erlach végzett rajta módosításokat), addig az újjáépített wroclawi katedrális a lengyel gótika jellegzetességeit mutató, leginkább a krakkói székesegyházhoz hasonlító épület lett. A műemléki szakemberek ugyanis olyan módon „restaurálták” a falakat, hogy szisztematikusan eltávolították a német múltra utaló, a német építészeti kultúra jellegzetességeit tükröző jegyeket, hogy azokat a lengyel reneszánsz és gótika jellegzetességeivel pótolják.

Poznan

Hasonlóan jártak el a „visszafoglalt” német városok szinte mindegyikében. A poznani katedrálison ez a beavatkozás még látványosabb, hisz azt 1772-ben egy tűzvész után a német építészek szinte egészében klasszicista stílusban építették újra. A lengyel műemléki szakemberek 1945-ben ezt az épületet a háborús károkra hivatkozva jóformán teljesen lebontották, és a helyére egy szép, lengyel gótikus katedrálist emeltek. A katedrális számos lengyel király nyughelye is, ezek a sírok is „csodás módon” nyerték vissza korábbi gótikus és román kori külsejüket a rekonstrukció végén.

A munkálatok összehangoltan működtek, vezetőjük Jan Zachwatowicz volt, aki munkáját a következőképpen magyarázta meg: „Mivel nem tudjuk elfogadni, hogy kultúránk emlékeit erőszakkal elvették tőlünk, ezért rekonstruáljuk őket. Az alapoktól fogva építjük újjá őket, hogy megmutassuk a jövő generációinak, ha nem is hiteles, de legalább pontos alakját ezeknek az épületeknek. […] A jövő nemzedékekkel szembeni kötelességtudat követeli meg azt, hogy teljes egészében rekonstruáljuk a megsemmisült emlékeket, elkerülve a hamis helyreállítás következményeit.”

Téglákat Varsóba!

Ez a szemlélet azonban sok esetben járt együtt komoly változtatásokkal. Varsó óvárosának nemzetközi téren is példaként emlegetett újjáépítése sem volt mentes attól a szemlélettől, hogy – Zachwatovitz szavaival – „megtisztítsuk emlékeinket a rájuk rakódott hamis rétegektől”. A varsói katedrális neogótikus homlokzata tehát örökre eltűnt 1945-ben annak ellenére, hogy az Adam Idźkowski lengyel építész építészettörténeti szempontból is különleges alkotása volt, hisz a kontinentális neogótika megjelenése előtt évtizedekkel, angol példákat követve, 1837 és 1841 között alkotta meg.

A Zachwatovitz által 1951-ben befejezett homlokzat tehát a valóságban teljesen új, az építész által megálmodott részlet, mely egy igazából sohasem létezett, XV. századi lengyel építészet stílusát teremtette meg. Ez a mazoviai, sziléziai és alsó-lengyelországi gótika építészeti elemeiből összegyúrt „álomstílus” tehát a második világháború utáni modern lengyel építészet alkotása, mely egy „új Lengyelország” sosem volt történelmi rétegét helyezte el a sokszor újonnan megszerzett lengyel városokban.

A történelmi emlékek eme helyreállításánál egyáltalán nem zavartatták magukat, ha komplett középkori német városokat kellett elbontaniuk. A hitelességre hivatkozva és a háború utáni építőanyaghiány miatt Mazúria és Pomeránia számos, a háborút túlélt középkori városkája lett amolyan „téglabánya” a nagyobb városok belvárosainak helyreállításához. Így tűnt el a bombázásokat túlélt Marienburg, azaz Malbork festői városkája, mely a világhírű várkastély lába alatt terült el. A német lovagrend várkastélya ma is áll, de lábánál egy négyemeletes házakból álló panelváros terül el, melyet a téglaanyagáért elbontott város helyén a hatvanas években emeltek. Hasonlóan járt Ebling, Eblag városa is, ahol a tervezett panelházakat nem húzták már fel, de a „lengyelesített” főtemplom körüli pusztaság egészen a XXI. századig megmaradt, miután a kereskedővároska belvárosának téglái Gdansk rekonstruált műemlékeibe kerültek.

A Téglákat Varsóba! kampány során jóformán teljesen elbontották elbontott Stettin, vagyis Sczeczin belvárosát, ám a hatalmas kikötőváros más érdekességekkel is szolgál.

Sczeczin

A lengyel rekonstrukciós folyamat ugyanis egyáltalán nem szorítkozott a háború utáni helyreállítás idejére. Erre Eblag városa mellett éppen Sczeczin katedrálisa az egyik legjobb példa. Az egykori Stettin közepén álló csodálatos gótikus katedrálist ugyanis 2018-ban szentelték fel. A város helyzete tudniillik különleges volt a többi „visszafoglalt” településhez képest: a német lakosság csak az ötvenes években hagyta el a várost, az újjáépítés pedig sokáig késett. A romos templom újjáépítése csak a hetvenes években, majd húsz évvel társai után kezdődött el, és a nyolcvanas évek szükségállapota, a lengyel gazdaság összeomlása miatt hosszú időre megakadt.

A templom újjáépítése, melyet két ismert modern építész, Stanisław Latour és Adam Szymski irányított, már az új szemléletet tükrözte, amikor az északi falat modern stílusban építették újjá. Az összeomlott torony (mely egy ideig az egyik legmagasabb templomtorony volt a világon) újjáépítése azonban csak az ezredforduló után indult meg. A probléma adott volt: a rekonstrukciók kora már beköszöntött. A szomszédos Németországban is folytak a nagy helyreállítások, ám maga a torony már a német időkben is háromszor épült újjá. A legutolsó, 1945-ben leomlott tornyot csupán 1901-ben, tehát alig több mint negyven évvel pusztulása előtt adták át, és az maga is egy neogótikus átépítése volt az eredetileg a barokk korban épült struktúrának, mely a harmincéves háborúban lerombolt gótikus építmény helyére épült.

A megoldás tehát az ötvenes évek Zachwatovitz megálmodta „lengyel” gótikájának XXI. századi újragondolása lett, amelynek során a templom 1677 előtti alakját vették alapul, amelyet megmaradt festmények és metszetek segítségével rekonstruáltak. Így épült újjá a „gótikus” torony a sczeczini katedrálison. 2010-ben egy 1677 utáni, barokk fiatornyot is visszaépítettek a szentély kereszthajója fölé.

Ez a szemlélet aztán végigsöpört az egész városon, ahol nagyszabású rekonstrukciós munka vette kezdetét az elpusztult és a kommunizmus idejében elhanyagolt belváros, az immár „régi” fényében tündöklő katedrális körül. A hetvenes-nyolcvanas években „lengyelesített” formában épült újjá a város várkastélya is, ahol kimondottan cél volt, hogy megjelenítsék a város lengyel múltját. Ehhez Pomeránia középkori szláv múltjához nyúltak vissza, és jóformán modern legendakört alkottak a „szláv” Griffin-dinasztia, a város „ősi” urai köré, akik, mint a törcsvári kastély „Drakulája” Romániában, egy meglehetősen mesébe illő történet szereplőiként képeznek hidat az egykori mémet város és a lengyel középkor között. Az építőanyagként elhordott középkori belvárosnak az ezredforduló utáni újjáépítése hasonlóan felemás képet mutat, mert bár látható pár valóban hűségesen rekonstruált, főleg reneszánsz kori német műemlék, a „helyreállított” város azonban egy sajátos lengyel atmoszférát sugároz. A szczeczini újjáépítés sikere nyomán hasonló újjáépítés kezdődött az ezredfordulón Ebling/Elbag városában is, ahol szintén a Varsóba és Gdanskba elhordott eredeti német belváros helyén épül egy új, lengyel középkori városközpont.