Vízeum – csupa izgalom
Egy igazán jó kiállítás hónapokkal később is gondolatokat ébreszthet a látogatókban, sőt arra sarkallhatja őket, hogy újra visszatérjenek. A Duna Múzeum Vízeum című új állandó tárlata megfelel ennek a kritériumnak, az én esetemben biztosan, hiszen nem először vagyok itt. Pontosabban egy kezemen már nem tudom megszámolni, hogy hányszor jártam a Duna Múzeumban és mindig elégedetten, boldogan távoztam. Ez egy olyan hely, ami mindig tartogat meglepetéseket.
– Kezét csókolom! Családi jegyet szeretnénk kérni. Mi vagyunk a két felnőtt, ők pedig a porontyok! – szólalt meg udvariasan a pénztárnál egy ötvenes éveiben járó, őszes hajú férfi, aki gyermekeit is elhozta, majd a jegyek átvétele után elővette a fényképezőgépét.
Miközben a kíváncsi látogatókat figyeltem, meg is érkezett Etter Viktória, az intézmény kommunikációs referense, aki előbb az Európai Közép Galérián vezetett végig, majd az emeletre invitált. Később Horváth István múzeumigazgató is csatlakozott hozzánk és szinte minden kiállított tárgy kapcsán elmesélt egy történetet.
– A Kisfaludy volt az első balatoni gőzhajó, amit még gróf Széchenyi István kezdeményezése nyomán építettek meg. A makett még a régi kiállításban is szerepelt, természetesen a restaurálás után újra kiállítottuk. A modell mögött a gőzös látható egy korabeli felvételen – mutatott rá a vitrinre a múzeumigazgató.
A felújított vízgépnél – mely azt szemlélteti, hogy mekkora horderejű munkát végez a víz – néhány pillanat erejéig nosztalgiáztam. Korábbi látogatásaim alkalmával (igaz akkor még jóval fiatalabb voltam) alig vártam, hogy odaérjek a különleges szerkezethez. Ahogy a víz áramlott, úgy mozgatott egy bélyegzőt, ami rányomta a múzeum logóját az oda helyezett papírra vagy a belépőjegyre. Bár a látogatás alkalmával nem kötelező ily módon érvényesíteni a bilétát, mégis sokan megteszik ezt. Természetesen én is hasonlóan cselekedtem, vártam néhány pillanatot, amíg a gép rányomta a címert a jegyemre, majd elégedetten zsebre vágtam a papírt.
– A 2001-ben átadott állandó kiállítás nagykorúvá válásáig várta a látogatókat. Korábbi igazgatónk, Szalkai Tímea eltökélt szándéka volt, hogy egy új tárlat nyíljon. Tanulmányutakon jártunk, lengyel és cseh földön is számos inspiráló példával találkoztunk. A célunk az volt, hogy ne csak a gyermekek, hanem a felnőttek érdeklődését is felkeltsük – mondta Horváth István.
Minden a vízről szól
Az emeleti szint teljesen megváltozott. A led fénysorokkal díszített folyosó már-már futurisztikus élményt nyújt, de szembetűnő az is, hogy a helyiségek minden egyes szegletében találhatunk kisebb-nagyobb tárgyat. Etter Viktória felidézte, hogy nemcsak a fenntartó Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF), hanem magánszemélyek is bőkezűek voltak és számtalan kiállítási darabot ajánlottak fel. Így például egy egész vitrin állt össze az árvízvédelemmel kapcsolatban, benne gátőri karszalaggal, vízmércével, kitűző hajó makettjével.
– Szerintem a Duna egyre tisztább – jegyezte meg Etter Viktória, majd hozzátette, hogy évtizedekkel korábban olykor olajfoltok úsztak a vízen és kátránydarabokkal is találkozhattunk a parton. A folyó tisztaságáért viszont a fenntartó szervezet is nagy erőfeszítéseket tesz.
Ez a kiállítás gyakorlatilag minden érzékszervünkre hat – gondoltam magamban, amikor az egyik hangboxnál belehallgattam Erdődy Lajos 1785-ben írt Mirhó című versébe, melyet Gados Béla színművész ad elő.
„…Mirhó! Sok Hellységet melly régen ostromolsz
Habozz levegj bízvást, mert íme elromolsz.
Szabad folyásodnak akadály vettetik
Döllyfös nyargalásod zablában tétetik.”
A vers egyébként a Mirhó-gát építéséről szól, ami az egyik első nagyszabású vízügyi beavatkozás volt a Kárpát-medencében.
A megannyi érintőképernyős kijelzőn megismerkedhettem a víz és az ember ezernyi találkozásával, például a különböző úszásnemek kialakulásával, de kiszámolhattam, hogy három fogmosással és egy zuhanyzással mennyi vizet használok el.
A gyógyvizes plakátoknál egymás mellett három kis üveg is található, amelyekben különféle „illatos" gyógyvizek, illetve iszapok vannak (parádi kénes víz, dunai iszap, jódos gyógyvíz). Ezzel a gyógyvizek sokféleségét szeretnék bemutatni, de így segítik a látás- és hallássérült látogatókat, akiket az illatok által különféle ingerek élhetnek. Bele is szagoltam a parádi vízbe, ami valljuk be, nem a legkellemesebb.
Izlandi élmények Esztergomban
Nem minden hazánk fiának adatik meg a lehetőség, hogy izlandi földre lépjen. A Duna Múzeumban járva mégis átélhetünk némi szigetországi kalandot, az úgynevezett tapogatófal ugyanis igazi izlandi zuzmóból áll. Ez egyébként a kiállításnak az egyik olyan pontja, ahol „pihentetik” a látogatót, nem közölnek vele új információkat.
Ahogy ujjaimmal lassan végigsimítottam a különleges felületet, szinte felcsendült bennem az izlandi Sigur Rós nevű poszt-rock zenekar furcsa éteri hangzása és Jónsi, az énekes magas énekhangja. Mellette található a Szigetköz sematikus ábrája, mely bemutatja, hogyan kanyarognak a kisebb-nagyobb ágak a Kisalföldön.
Érdekessége, hogy a szigeteket és az ártéri erdőket is izlandi zuzmóval szimbolizálják. Mindenképpen valami természetben fellelhető anyaggal szerették volna ábrázolni a partokat, így esett a választásuk a zuzmóra, ami konzervált formában került fel a falra és jól jellemzi a Szigetköz „zöldségét”.
Nekem a Balaton…
A kiállításon kisebb szegletet kapott a magyar tenger is, ahol szavazhatunk arról, hogy kinek mi jut eszébe a Balatonról. Egy jó sajtos lángos, hattyúk és a vízibicikli kihagyhatatlan a felsorolásból. Régi fotók is helyet kaptak a falon, aszerint, hogy a legtöbben mire gondolnak a tó kapcsán.
Sokan, köztük a környezetvédők tekintete biztosan megakad majd azon a fotón, melyen az autóját a Balatonban mosó kocsitulajdonos látható. A Trabant vélhetően patyolat tiszta lett, de a halak valószínűleg nem nagyon örültek a mutatványnak.
Ócskavas vagy kincs?
Sokan ócskavasként tekintenek a már nem működő, használhatatlan tárgyakra, pedig igazi érték rejlik bennük. A második nagyobb teremben egy 1920-as évekből származó szódatöltő géppel és díszes üvegekkel is találkozhatunk.
A matuzsálemi korban lévő tárgy kalandos úton került a múzeumba: egy öntöttvas régiségekre specializálódott vecsési lakostól vásárolták meg. Megtudtuk, hogy a korábbi tulajdonos még azzal a szándékkal jutott hozzá a ma már ritkaságnak számító géphez, hogy egy-egy rendezvényen bemutató jelleggel használja azt.
Változó klíma, változó árvizek
Az állandó tárlat egyik fő küldetése, hogy közérthető módon hívja fel a figyelmet korunk legnagyobb problémájára, a klímaváltozásra. A kiállítás múltból a jelenbe (és természetesen a jövőbe) vezet, így az öntözés technikájának evolúcióján, a bolgárkertészek eltűnésén és az árvizek jellegének változásán keresztül mutatja meg a folyamatokat.
Az Esztergomban és a környéken élők a rendszerváltás óta megszokhatták, hogy bizonyos időközönként kilép a medréből a Duna és védekezésre kényszeríti a lakosságot. Szóba is került, hogy amíg régen a nagy horderejű árhullámok, addig manapság már a villámárvizek jelentik a nagyobb veszélyt. Utóbbiból ráadásul bőven kijutott a térségnek az elmúlt időszakban. A család – melynek tagjaival a bejáratnál találkoztam – itt értek utol minket és az apuka büszkén, diadalittasan mesélte gyermekeinek, hogy korábban a homokzsákok pakolásából ő is kivette a részét.
Német nyelvű árvízi táblák
Komoly áradások persze régen is voltak. 1838 márciusában a Duna gyakorlatilag elmosta Pestet: a mai ferencvárosi kerület egyes részein 2,6 méter magasan állt a víz. A fővárosban ma is sokfelé láthatunk emléktáblákat, de többet a régi épületek elbontásakor és új építmények emelésekor már nem helyeztek vissza a helyükre, így a Duna Múzeumba is került belőlük két, német feliratos példány.
Horváth István meg is jegyezte, hogy lelkes budapesti helytörténészek régi képeslapok alapján kutatták, hogy melyik falakon álltak korábban a kőtáblák. Példa volt arra is, hogy restaurátor készített lenyomatot róluk, hogy a másolatot visszahelyezzék az eredeti helyszínére, ahol most egy modern épület áll.
Elbűvölő makettvilág
A hajók iránt érdeklődőket biztosan lenyűgözik a méretarányos makettek. A vitrinben többek között helyet kapott a Petőfi gőzhajó, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó Lajta nevű monitorhajó is. Ennek ötlete szorosan kötődik a lengyelországi Wroclawban működő Hydropolis múzeumhoz, ahol 1:100-as méretarányban mutatják be a tengerjáró vízi járműveket.
Az esztergomi intézmény igazgatójától megtudtuk, hogy a lengyel városban a méretek miatt egymás mellé helyeztek egy konténerszállítót, illetve Kolumbusz Santa Maria-ját is. Az ott látottak győzték meg őket arról, hogy érdekes és tanulságos minden efféle összehasonlítás. Meg is csinálták a dunai hajók makettjét, melyben minden hajó 1:50-es méretarányban szerepel, így arányaik megegyeznek azzal, ahogy a valóságban is léteznek. Ezáltal könnyen össze lehet hasonlítani őket és látni lehet, hogy a Petőfi vagy a Lajta a nagyobb.
A múzeum egyébként annyi információval és érdekességgel szolgál, hogy képtelenség egy óra alatt megtekinteni az állandó kiállítást, akár egy egész napos programnak is tökéletes. A fiatalok és az idősebbek is jól érezhetik magukat és elégedetten térhetnek haza, akárcsak az a család, akikkel a pénztárnál találkoztam.
A gyermekek előre sietettek azért, hogy az emeleten található pancsolónál várják meg szüleiket, ahol le akarták őket fröcskölni. Ám nem vették észre, hogy nemcsak rájuk, hanem rám és a fényképezőmre is jutott néhány csepp. Csak legyintettem, mondván, fiatalság, bolondság.
