Így lett a cimbalom mestere Lukács Miklós

Lukács Miklós cimbalomművész a különleges hangszer erejéről, műfajok közti kalandozásokról, kísérletezésről, reményről és az ember természetéről mesél.

– A karantén időszakában sem tétlenkedtél, rendszeresen vettél fel otthoni minikoncerteket. Milyen érzés volt a színpad után otthon játszanod?

– Szokatlan helyzet. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy kijelentem, a színpadot semmi nem pótolhatja, nekem nagyon hiányzik az élőkoncert varázsa. Ugyanakkor most számos, azelőtt nem játszott zenét sikerült felvennem. Adódott az alkalom, hogy új műfajokban próbáljam ki magam a filmzenétől kezdve egészen a Beatles egy-egy számáig, és én éltem a lehetőséggel.

– Érkeztek visszajelzések?

– A jóistennek hála, folyamatosan kapok visszajelzést. Akadt, aki nem tudta korábban, milyen sok lehetőséget rejt a cimbalom.

– Nagyobb a felelősség, mint egy koncertteremben?

– Általában az a cél, hogy önmagamnak feleljek meg. Ha másnak is tetszik a játékom és elismeréssel fogadja, az külön öröm, de nem elsődleges szempont.

– Nemrég felbukkantál a Budapest megvár imázsfilmben.

– A szervezők kerestek meg azzal, hogy örülnének, ha részt vennék a filmben. A hangszer miatt is eshetett rám a választás, a hangszerek sorában ugyanis a cimbalom az egyik legmagyarabb. Rögtön elfogadtam a felkérést, azt éreztem, nagy a súlya. Egyrészt a külföldiek felé jelzés, hogy a járvány után mindenképp folytatódik Magyarországon a kulturális élet, másrészt a magyarok felé is szól, reményt ad. A vírus bebizonyította, mennyire fontos a kultúra.

– Hogyan tudnád megfogalmazni: miért egyedi és különleges hangszer a cimbalom?

– Mindig van aktualitása a cimbalomnak, több kollégámmal fáradozunk azért, hogy egy-egy zenei stílusban helyet találjon. Ha a mostani rendkívüli helyzetnek volt számomra pozitív hozadéka, az az volt, hogy sokakhoz, nem mellesleg még olyanokhoz is eljuthatott a cimbalom, akik különben nem jöttek volna el a koncertjeimre, annyira nem volt tudomásuk a hangszerről.

– Hogy látod, túljutottál már a cimbalom kísérleti fázisán?

– Soha nem lehet túljutni rajta. A művész hosszú és nem mindig könnyű utat jár be, nem egyszer komoly fejlődési szakaszon esik át, állandóan kísérletezik, akár a hangszeren, akár a műfajok között. Aki a 2000-es évek elején és a most készült lemezeim meghallgatja, rengeteg különbséget fedezhet fel, minden egyes korszakomban valami egészen új, eredeti megtalálása foglalkoztatott.

– Többek között Eötvös Péterrel, Szakcsi Lakatos Bélával dolgoztál együtt. Könnyű a zenei stílusok közti váltás?

– Cigányzenész családban nőttem fel, gyerekkorom óta természetes volt a más-más műfajokban tett kalandozás. A zenei tanulmányaim elején klasszikus zenével foglalkoztam, rengeteg dologban vettem hasznát, majd következett a jazz és a többi műfaj. Láthatóan sok behatás ért, ezért az alkalmazkodás soha nem esett nehezemre.

– Idén lett volna hetvenéves Esterházy Péter, akinek az Aegon-társdíját köszönheted. Felidéznél egy nagyon emlékezetes, vele kapcsolatos élményt?

– Nagyon hiányzik Péter személyisége, bármikor boldogan beszélgettem vele. Többször léptünk fel együtt, a mai napig meghatároz az élmény. Emlékszem, első találkozásunkkor mindenekelőtt azt kérdezte, a Reál Madrid vagy a Barcelona a kedvenc csapatom, mindketten rajongtunk a fociért. Sok dolog neki köszönhetően nyílt meg előttem, vált világossá, egyértelművé. Rendszeres olvasója vagyok a könyveinek. Mondjuk úgy, olyankor veszem elő, amikor egy kis segítségre van szükségem.

– A közelmúltban megjelent új lemezed mennyiben más, mint a korábbiak?

– A Cimbiózis negyedik, Zene az időtlen percek magányából címet viselő lemez hangulata az idő és időtlenség témája körül forog, azt járja körül alaposan. A lemez az első számtól az utolsóig keretes szerkezetű, egységekből álló kompozíció. Az első darab központi szerepét egy metronóm játssza, ami az emberen kívüli nagyon szikár időt jelenti. Az utolsó számban a szívverésre emlékeztető ritmust akartam megjeleníteni, a lüktetése annak is monoton, viszont a szívdobbanás az egyik legemberibb tényező. Gondoljunk csak bele, élünk a mindennapokban, a hétköznapok taposómalmában, most meg egyszeriben a megállt idővel nézünk szembe! Félelmetes! Amikor tehát rohan az idő, szívünk szerint megálljt parancsolnánk neki, amikor pedig áll, minden kívánságunk az, hogy felgyorsuljon. Az ember természete már csak ilyen.