Így lett a cimbalom mestere Lukács Miklós
Ayhan Gökhan | 2020.06.14. | Zene

Így lett a cimbalom mestere Lukács Miklós

Lukács Miklós cimbalomművész a különleges hangszer erejéről, műfajok közti kalandozásokról, kísérletezésről, reményről és az ember természetéről mesél.

– A karantén időszakában sem tétlenkedtél, rendszeresen vettél fel otthoni minikoncerteket. Milyen érzés volt a színpad után otthon játszanod?

– Szokatlan helyzet. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy kijelentem, a színpadot semmi nem pótolhatja, nekem nagyon hiányzik az élőkoncert varázsa. Ugyanakkor most számos, azelőtt nem játszott zenét sikerült felvennem. Adódott az alkalom, hogy új műfajokban próbáljam ki magam a filmzenétől kezdve egészen a Beatles egy-egy számáig, és én éltem a lehetőséggel.

– Érkeztek visszajelzések?

– A jóistennek hála, folyamatosan kapok visszajelzést. Akadt, aki nem tudta korábban, milyen sok lehetőséget rejt a cimbalom.

– Nagyobb a felelősség, mint egy koncertteremben?

– Általában az a cél, hogy önmagamnak feleljek meg. Ha másnak is tetszik a játékom és elismeréssel fogadja, az külön öröm, de nem elsődleges szempont.

– Nemrég felbukkantál a Budapest megvár imázsfilmben.

– A szervezők kerestek meg azzal, hogy örülnének, ha részt vennék a filmben. A hangszer miatt is eshetett rám a választás, a hangszerek sorában ugyanis a cimbalom az egyik legmagyarabb. Rögtön elfogadtam a felkérést, azt éreztem, nagy a súlya. Egyrészt a külföldiek felé jelzés, hogy a járvány után mindenképp folytatódik Magyarországon a kulturális élet, másrészt a magyarok felé is szól, reményt ad. A vírus bebizonyította, mennyire fontos a kultúra.

hungarikum.hu-
Fotó: hungarikum.hu

– Hogyan tudnád megfogalmazni: miért egyedi és különleges hangszer a cimbalom?

– Mindig van aktualitása a cimbalomnak, több kollégámmal fáradozunk azért, hogy egy-egy zenei stílusban helyet találjon. Ha a mostani rendkívüli helyzetnek volt számomra pozitív hozadéka, az az volt, hogy sokakhoz, nem mellesleg még olyanokhoz is eljuthatott a cimbalom, akik különben nem jöttek volna el a koncertjeimre, annyira nem volt tudomásuk a hangszerről.

– Hogy látod, túljutottál már a cimbalom kísérleti fázisán?

– Soha nem lehet túljutni rajta. A művész hosszú és nem mindig könnyű utat jár be, nem egyszer komoly fejlődési szakaszon esik át, állandóan kísérletezik, akár a hangszeren, akár a műfajok között. Aki a 2000-es évek elején és a most készült lemezeim meghallgatja, rengeteg különbséget fedezhet fel, minden egyes korszakomban valami egészen új, eredeti megtalálása foglalkoztatott.

– Többek között Eötvös Péterrel, Szakcsi Lakatos Bélával dolgoztál együtt. Könnyű a zenei stílusok közti váltás?

– Cigányzenész családban nőttem fel, gyerekkorom óta természetes volt a más-más műfajokban tett kalandozás. A zenei tanulmányaim elején klasszikus zenével foglalkoztam, rengeteg dologban vettem hasznát, majd következett a jazz és a többi műfaj. Láthatóan sok behatás ért, ezért az alkalmazkodás soha nem esett nehezemre.

hungarikum.hu-
Fotó: hungarikum.hu

– Idén lett volna hetvenéves Esterházy Péter, akinek az Aegon-társdíját köszönheted. Felidéznél egy nagyon emlékezetes, vele kapcsolatos élményt?

– Nagyon hiányzik Péter személyisége, bármikor boldogan beszélgettem vele. Többször léptünk fel együtt, a mai napig meghatároz az élmény. Emlékszem, első találkozásunkkor mindenekelőtt azt kérdezte, a Reál Madrid vagy a Barcelona a kedvenc csapatom, mindketten rajongtunk a fociért. Sok dolog neki köszönhetően nyílt meg előttem, vált világossá, egyértelművé. Rendszeres olvasója vagyok a könyveinek. Mondjuk úgy, olyankor veszem elő, amikor egy kis segítségre van szükségem.

– A közelmúltban megjelent új lemezed mennyiben más, mint a korábbiak?

– A Cimbiózis negyedik, Zene az időtlen percek magányából címet viselő lemez hangulata az idő és időtlenség témája körül forog, azt járja körül alaposan. A lemez az első számtól az utolsóig keretes szerkezetű, egységekből álló kompozíció. Az első darab központi szerepét egy metronóm játssza, ami az emberen kívüli nagyon szikár időt jelenti. Az utolsó számban a szívverésre emlékeztető ritmust akartam megjeleníteni, a lüktetése annak is monoton, viszont a szívdobbanás az egyik legemberibb tényező. Gondoljunk csak bele, élünk a mindennapokban, a hétköznapok taposómalmában, most meg egyszeriben a megállt idővel nézünk szembe! Félelmetes! Amikor tehát rohan az idő, szívünk szerint megálljt parancsolnánk neki, amikor pedig áll, minden kívánságunk az, hogy felgyorsuljon. Az ember természete már csak ilyen.

Fotó: Raffay Zsófia
Névjegy
Fotó: Raffay Zsófia

A zenészcsaládban született Lukács Miklós a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott cimbalomművésze. 9 évesen már a Rácz Aladár Cimbalomversenyen második helyezést ért el a serdülő csoportban, tizenegy évesen pedig az UNICEF egyik brüsszeli gáláján adott szólókoncertet. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte. Számos formációban, többek között a Gipsy Band, a Borbély Műhely, a Tűzkő Csaba Septett, az East Side Jazz Company, a Palya Bea Quintet, a Dresch Mihály Quartet, valamint a Dés András-Szandai Mátyás által alapított Konzervnyitó Akciócsoport közreműködője. Rendszeresen lép fel Balogh Kálmán cimbalomművésszel. Olyan világsztárokkal játszott együtt, mint Herbie Mann, Chico Freeman, Steve Colman, Chris Potter, Archie Shepp vagy Uri Caine. Közel ötven lemezen hallhatjuk játékát. Számos elismerés mellett Artisjus-, Magyar Örökség és AEGON-díjas, utóbbit Esterházy Péter ajánlására kapta. Nem rég jelent meg új lemeze Zene az időtlen percek magányából címen.


Kapcsolódó cikkek