Mentőöv fásultság ellen

A Liszt Ferenc-díjas Oláh Vilmos hegedűművésszel beszélgettünk.

– A járvány mindenki életét megváltoztatta, neked is több koncertet le kellett mondanod. Szakmailag hogyan tudod formában tartani magad ebben az időszakban? 

– Folytatom a repertoárom bővítését, Malek Miklós, Rózsa Pál és Szentpáli Roland számomra ajánlott hegedűversenyeit tanulom. Az elmúlt évben egyedül láttam el a Rádiózenekar koncertmesteri tisztségét. Túl ezen, rengeteget kamarazenéltem, kurzusokat vezettem itthon és külföldön, szólistaként koncerteztem, három rangos ázsiai zenei szervezet is tiszteletbeli tagjává választott. A járvány kitörésének híre is otthonomtól távol, Argentínában ért, ezért a szervezőkkel a dél-amerikai koncertsorozatom elhalasztásáról döntöttünk. Jelenleg előre tekintek, már a koronavírus utáni időszakot tervezem.   

– Megoldott az otthoni készülés?

– Egy művész élete a skálák és gyakorlatok mellett lelki vetületekből is áll. Fontos, hogy előadóként feltöltődjünk, érjenek minket szellemi és érzelmi benyomások, másképp lehetetlenek lennének a zeneművekbe komponált rejtett érzések megjelenítései. Mert miről is szól a legtöbb zenemű? Életről, elmúlásról, szerelemről, boldogságról, csalódásról, ha mindezeket nem éljük meg a személyes életünkben, akkor az előadás a hitelességéből veszít. Sokan most, a karantén alatt szembesülnek vele, hogy bizony a testi táplálék mellett elengedhetetlenül szükség van szellemi táplálékra is. A négy fal között ugyan mit kezdhetünk a materiális dolgainkkal, a hirtelen ránk szakadt csenddel, önmagunkkal? És itt jön a művészet, a fásultság ellen kivetett mentőöv.

– Pár hónapja a Roby Lakatos Improvizációs Hegedűverseny munkájában működtél közre, mint zsűritag. Hogyan nézett ki a munka, milyen tapasztalatokat sikerült szerezned?

– Minden, ami a zenét a szabadság irányába viszi, csak jó lehet. Kitűnő zsűritagokkal, például a legjobb barátommal, mentorommal, Vásáry Tamással dolgozhattam együtt. Inspirált, hogy megfigyelhettem, hogyan működnek a különböző zenei stílusok színpadon. A legmeglepőbb élményt egy amerikai hölgy nyújtotta, a hegedűn bemutatott technikáktól leesett az állam, ráadásul autentikus cigányzenét játszott, azelőtt számomra nem tapasztalt módon.

– Nem hagyományos úton szerezted a zenei ismereteidet. Ez mit adott hozzá a pályád alakulásához, a zenéről való gondolkodásodhoz?

– A zenei tanulmányaim Magyarországon kezdődtek, később a világ számos pontján, többek között Ausztriában, Németországban, az Egyesült Államokban képeztem magam tovább. Huszonkét éves koromban megalapítottam az első, magyar alapokon nyugvó dél-kelet ázsiai zenei intézményt. Rengeteget tanultam belőle. Életemben a tanítás folyamatos, általában egy-egy növendékkel foglalkozom. A bejáratott, kötött rendszerben részt vevő diákokkal való munka óriási felelősséget ró a pedagógusokra, amiért tisztelem őket. Hiszek a Kodályi gondolatban és ez a filozófiám vezérmotívuma!

… a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze: kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív, kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban.

– A 2018-ban veled készült dokumentumfilm, a The Violin Alone hat Emmy-díjat nyert. Milyen a film utóélete?

– Tavaly DVD-n és Blu-ray-en is megjelent, most pedig egy producer segítségével világszerte látható lesz majd a film. Abban bízom, hogy az alkotás, a művészek emberi oldalát mutathatja meg a közönségnek. Célja, hogy megismertesse az előadó és a komponista közötti együttműködést, annak érzelmi kaleidoszkópját, azt, hogy milyen szakaszokon megy át a művész, mire eljut oda, hogy előadhassa a kiválasztott darabot.

A Petőfi TV Oláh Vilmossal készült riportja a The Violin Alone film készítésének körülményeiről és sikereiről. 

– A hasonló kezdeményezések meghozhatják a kedvet a komolyzenéhez?

– A klasszikus zenét felnőtt közönség számára népszerűsítő módszerek nagy része nem a muzsikálás lényegi részét kívánja bemutatni, hanem önmagukat kitűnően menedzselő és kommunikáló üzletemberek játszóterét és zsebét táplálja. Véleményem szerint nem szabad a populáris és komoly műfajt egybemosni. Az értékes muzsikát az óvodában kell megismertetni a gyermekekkel, akkor van ott az ideje a magok elültetésének. Kodály szerint „…csakis művészi érték való a gyermeknek! A gyermek ne fogalmakat, definíciókat gyűjtsön, hanem zenekincset. Annak számbavételére, rendező áttekintésére ráér később.” Ebből számomra a „később” a kulcsszó! Ideje van annak, amikor érett, felnőtt korban már eljut oda az ember, hogy hangversenyre, operába járjon, ahogyan egy kiváló gourmet fogást, egy jó bort is csak érett fővel értékelünk. A közönség, ha gyermekkorban előkészítik az igényszintjét, képes lesz dönteni, hogy mit hallgasson. Káros, ha erőltetjük, az utcán háttérzeneként, hangszórókból, akusztika nélküli helyszíneken kivezényelünk embereket Bartókot, értékeket hallgatni. Voltak olyan korszakok a történelemben, ahol próbálkoztak katonáknak, munkásoknak komolyzenét erőltetni az életébe! Ezek az -izmusok, rendszerek megbuktak, Bartók maradt, azok számára, akik önként döntenek művei meghallgatásáról! A gyermekeknek szóló kezdeményezések minden magyar szimfonikus zenekar programjában szerepelnek, és ez nagyon fontos! Aki a muzsika mélyére kíván látni, Vásáry Tamás „Zenén túl” sorozata autentikus és a legkiválóbb iránymutató.

– Nem vennél részt akármilyen projektben?

– Ha igényes dolgot kínálna, olyat, ami egyezik az értékrendemmel, nem zárkóznék el tőle. A dolog visszafelé nem működik. Az a művész, aki fiatalon játszik populáris zenét a klasszikus zene mellett csak azért, hogy népszerűségre tegyen szert, nem vehető komolyan, azonban a már szakmailag minden szinten elismert előadó, alkalmanként kikacsinthat más-más műfajok felé, gondolok itt például egyik mesterem, Yehudi Menuhin és Ravi Shankar közös zenélésére.

– Amikor belevágsz a következő darabba, érdekel a zeneszerző szándéka, a zeneirodalom értelmezése, vagy a saját olvasat a döntő?

– Az a fajta előadó vagyok, akit foglalkoztat a zeneszerző szándéka, persze nem analitikusan, de pontosan követve azt. Egy igazi nagy művész törekszik az egyensúlyra, az érzelmi és értelmi oldaláról is közelít a rábízott műhöz, mondhatom, hogy önmagában a hangok puszta eljátszása nem tesz próbára egy igazi virtuózt! A művet úgy kell előadni, hogy a zenébe kódolt érzelmet a lehető legautentikusabban szólaltasd meg, nem érzelgősen, de főleg nem öncélúan! Nehéz, embert próbáló feladat.

– A járvány lecsengése után hogyan képzeled el szakmailag a jövőt?

– Ha minden jól megy, nyáron elkezdődik a munka. Koreában egy nemzetközi verseny zsűrijében veszek részt, szeptemberben pedig elvileg folytatódik a félbemaradt dél-amerikai turné, tizenhét nagy értékű olasz mesterhegedűt szólaltatok majd meg, Stradivarikat, Guarneriket, Amatikat, továbbá Brazíliában, Argentínában, Koreában és Japánban vezetek majd mesterkurzusokat. Bőven van tehát feladatom a járvány megszűnése és a karantén feloldása után.