Íme kedvenc sorazataink filmzenéi

A karantén ideje alatt, azt hiszem, szinte mindannyiunknak volt egy szakasza, amikor lepörgettünk pár új sorozatot és/vagy régebbi  kincsekre bukkantunk. A kora tavasz home office mellett home cinema–vá is változtatta  a nappalinkat. A moziélmény varázslatos, és nem is olyan rossz kedvenc kanapénkról, mások susmorgása, chips ropogtatása nélkül nézni a filmeket. Az Umbrella Academy, a La Casa del Papel és a Stranger Things zenéit vesszük most elő különböző aspektusokból, hiszen mindhárom sorozat zenéje másképp született és más szempontból érdekesek. Vigyázat, spoiler-veszély!

UMBRELLA ACADEMY

Gerard Way  ( képregényíró, a Chemical Romance alapítója ), a sorozat executive producere korábban nem sok hitelt adott annak, hogy az Esernyő Akadémiában eklektikus, szórakoztató zenei alapot hozzanak össze, de a képregényes szuperhősdráma sikere és szerethetősége végül mégis annak a bizonyossága, hogy Steve Blackman, a sorozat producere a zenét a sorozat önálló karakterének tekinti. A filmzenéket a forgatókönyvbe emeli,  és az írókat is arra buzdítja, hogy abból induljanak ki.

„Azt mondanám, hogy a zenékről  már előzetesen döntöttem, mielőtt még valaha is eljutottunk volna a sorozatnak ehhez a szakaszához. Szeretem a zenét, a zene az életem, ezért nagyon biztos vagyok ezekben a dalokban. Rengeteg dalt ismerek, van egy dal a fejemben és ebből indítom a jelenetet, nem pedig fordítva.” (Steve Blackman)

A zene  karakterével és hangulatával újra értelmezi a jeleneteket.  A sorozat egyik fő jellemzője, hogy a popdalokat durva, erőszakos részek ellensúlyozására, azok feloldására használják, sok humorral.  A véres képek egészen más érzetet keltenek, ha egy Billie Eilish cover-re mészárolják le az ellenséget.

Szintén más dimenzióba kerül a helyzet, amikor a jövőből érkezett Klaus Hargreeves ( Robert Sheehan) , aki egyébként is folyamatosan dalszövegekkel haknizik saját szektája hívőinek, nem valami szomorú, feszültséggel teli vonós alapra, hanem a Boney M.  Sunny–jára vallja be, hogy ő bizony egy csaló.

LA CASA DEL PAPEL

A nagy pénzrablás egy kudarc sikertörténete. A 2017-ben indult sorozat  annak ellenére, hogy bezsebelt egy Emmy-díjat, a spanyol televízióban megbukott, nézettsége az első évad végére nullára csökkent, a készítők és a színészek eltemették. Később bekerült a Netflix-katalógusba, és egycsapásra megváltozott minden. Bombaként robbant, sokkal többen kezdték nézni, mint Spanyolországban, az emberek elkezdtek kötődni a szereplőkhöz. A világ a sorozat jelmezébe öltözött, a piros kezeslábas és a Dalí-maszk feltűnik Amerikában, Európában, Ázsiában és tömegek éneklik a betétdalt. A sorozatban feltámadt dal, ami eredetileg  az olasz partizánok indulója volt a II. világháború alatt, 75 év után mindenhol felcsendült, túlmutatott a szórakozáson, új életre kelt. A Bella Ciao hirtelen bejárta a világot a demokráciáért , társadalmi jogokért, feminizmusért és környezetvédelemért valót tüntetéseken.

A nagy pénzrablásnak megvan a saját színe, szimbóluma és himnusza. Saját hármas jelrendszere ehhez a himnuszhoz kapcsolódik.

„Nehéz volt megtalálnunk. Teljesen megrekedtünk, nem tudtuk, hogyan kezdjük. Azt csináltam, amit ilyenkor szoktam, beraktam a Bella Ciao-t, mert ez mindig feltölt. Ahogy hallgattam, azt gondoltam, ez az! Elmondtam a kollégáimnak. Szuper volt, mert a sorozat az ellenállásról beszélt, és hirtelen becsatlakoztak az olasz partizánok."  (Álex Pina)

A történetben az volt az első kapcsolat a szabadság lehetőségével, amikor Moszkva ( Paco Tous ) a menekülő alagút fúrása közben elérte végre a betonon túl a földréteget. Megvan a kiút, megszólal a partizánok dala, hiszen itt a bankrablók a partizánok. Mindenki becsatlakozik, felszabadult ünneplés veszi kezdetét. Félig emelkedett, félig lelkesítő a dallam, a tempó és a szöveg.

 Legközelebb egy másik epizódban a Professzor (Álvaro Morte) és Berlin ( Pedro Alonso) kezdi el énekelni, itt kerül egy teljesen új dimenzióba, és itt kezdjük el igazán megszeretni.

 „Nem emlékszem a forgatásokról másik olyan pillanatra, amelynél ekkora csend lett volna. Szinte misztikus volt a dal ebben a jelenetben."  (Álvaro Morte)

 Az ikonográfia nagy szerepet tölt be a sorozat sikerében, a jelmezt, maszkot és a Bella Ciao-t popkulturális szimbólumként használják a világban, mindenki a saját harcához.

STRANGER THINGS

A Stranger Things zeneszerzői, Kyle Dixon és Michael Stein világa mindig is a kísérleti elektronikus zene volt. Kyle konkrétan azt hitte fiatal korában, hogy minden elektromos hang számítógépekből és laptopokból származik, és azt kérdezgette, hogy ki, milyen programot használ. Később megismerkedett a moduláris szintetizátorokkal, gyűjteni kezdte azokat, és bármilyen felvett hangból, például egy petpalack ütögetéséből is igyekezett kitekerni egy jó dob hangot.

Kaptak anno egy levelet a Duffer testvérektől, hogy az akkori zenekaruk LP-jének Dirg című dalát szeretnék használni egy készülő film traileréhez, és szerették volna tudni, hogy érdekli-e őket valami horror, scifi-dráma filmzenéje, amiben Wynona Rider lesz az egyik főszereplő. Naná, hogy érdekelte. Rengeteg filmzeneszerű ötlet  lapult a fókjukban, bár az tény, hogy nem voltak meggyőződve arról, hogy az eddig készült zenéik bármelyike is eredményesen és hatékonyan felhasználható volna egy tv show-hoz.

A Stranger Things score-ok különböznek a szokványos popdal struktúrájától, inkább hasonítanak valami szuperfurcsa, elvont skicchez, mint a „verze, refrén , verze, refrén" képlethez. A jelenetek történéseit pontosan követve született meg minden hang, dallam és zaj.

Rengeteg kísérleti elektronikus popot hallgattak, mielőtt belevágtak, A Big trouble in little China, a Tangerin Dream és az Ex machina zenéje is inspirálta a két zeneszerzőt.

„Megpróbálhatod figyelmen kívül hagyni a nagy elődöket, és viselkedhetsz úgy, mintha téged nem befolyásolnának, de szerintem minden művészet olyan dolgokból építkezik, amelyekkel már találkozott, elnyel, adaptál, de ezek mindig új dolgokká válnak. Tapasztalataink inspirálnak és nyilvánvalóan van ránk hatásuk, de amikor belépünk a stúdióba, kísérletezünk, ott már mindig új dolgok kereséséről van szó. Saját hangjainkkal hozunk létre valami önmagában egyedülállót. Mivel moduláris szintetizátorokat használunk, alapvetően rémesen nehéz reprodukálni kétszer ugyanazokat a hangszíneket, így az egyediség nálunk jellemző az adott munkamenetre is.”  (Michael Stein)

A főcímdalról sokak  téves elképzelése, hogy egy szintetizátor beépített hangszíne szól, de ezt a sound-ot is kézzel tekerték ki, a mély, tubaszerű hangzásokat pedig a legendás Korg ARP 2600-nak köszönhetjük.

Eltávolodva a misztikus thriller hangulattól, helyenként a sorozatba beemelnek klasszikusokat is, a Stranger Things 3. évadában elhangzik egy NeverEnding story adaptáció  Dusty (Gaten Matarazzo) és Suzy (Gabriella Pizzolo) duettjeként, rádión keresztül énekli egymásnak a két szerelmes a ’80-as évek egyik legnagyobb slágerét.