Delete forever
Palkovits Edina | 2021.01.31. | Zene

Rágógumipop

A hyperpop identitása nemcsak a zenei technikákban gyökerezik, egy mozgalom is, miközben továbbra is a pop összefüggéseiben működik.

Bizarr és futurisztikus videóklipek, émelyítő neonfények bombázzák a képernyőt, agyontorzított basszusok lüktetése felett paródiaszintre emelt magas énekhang sikít, ugyanabban a dalban a gregoriántól a hip-hopon át eljuthatunk akár a metálig. Mainstream popzenei felépítés, a soknál több szintetizátor, mesterséges hangzás. A mélyen személyes és ironikus dalszövegekben olykor lehülyéznek téged, kigúnyolják a fogyasztói társadalmat, de azt is, hogy milyen rövid a lábad. Ilyen a hyperpop. 

A Hey QT (cutie) című szám A. G. Cook és Sophie kollaborációja. A női főszereplő karakter Hayden Dunhan, egy kitalált energiaital megtestesítője, nem igazi ember.

A Hyperpop elnevezést a nightcore színterén használták először egy feltörekvő zenei kollektívára, a csoportot 2013-ban alapította PC MUSIC néven Londonban A. G. Cook, aki számait a Soundcloudra dobálta fel, és szinte embertelen tempóban alkotott, egy évvel később már több mint ötven dalnál tartott. A kollektívához hamarosan többen is csatlakoztak, mára több tíz millióan hallgatják.

A hyperpop identitása nemcsak a zenei technikákban gyökerezik, de egy mozgalom is, miközben továbbra is a pop összefüggéseiben működik. Princess Nokia és a Pussy Riot lírájukkal védik a kedélyességet és az interszekcionalitást.

A hyperpop zeneileg első ránézésre nem rejteget semmilyen titkos összetevőt, maga a név is inkább egy futurisztikus irány és egy gyűjtőfogalom. Ha leegyszerűsítjük a képletét, egyszerre építkezik minimalista popzenei elemekből és a laptopokon, interneten edződő generáció furcsa művészeti szisztémáiból. A stílus kiemelkedő ikonjai kivétel nélkül a milleniálként címkézett generációhoz tartoznak, akiket előszeretettel írnak le szociális ufóként. Charli CXC, Grimes vagy a 100 gecs tagjai mind az 1980-as évek vége és 1996 között születtek, abban a korban nevelkedtek, amikor a VHS, a floppy után az internetes fórumok voltak menők. Mire felnőttek, az internet behálózta a bolygót, a közösségi média mindent elborított, a társadalomban egyre gyakoribbá váltak a mentális betegségek. Sokan már legtöbbször csak iróniával tudják szemlélni a világot és az információcunamit, a szinte követhetetlen technikai fejlődést, így a zenét is. Ez a generáció annyi változást élt meg, amiről álmodni sem mert anno egy tűzoltó vagy egy vadakat terelő juhász. Valaki beleszületik a lassabb ’90-es évekbe, ám 2021-re őrült tempóban  egyre több sci-fi válik valósággá, hovatovább turistajáratok indulnak a Marsra, és akár halottainkkal is csetelhetünk a mesterséges intelligencia segítségével. Ha ez nem abszurd, akkor semmi. A legnagyobb előadók dalaiban kiszúrják a szemünket azok a részek, amikor a szöveg és/vagy a zene a fősodratú pop szatírájának tűnik, még akkor is, ha a hyperpop legnagyobb fáklyavivője ezt kicsit tagadja.

„Komolyan vesszük... Semmi sem épülhet csupán szatírából.” A. G.Cook

A nightcore-ból, a bubblegum bassből és az EDM-ből is származtatható hyperpop inkább kifigurázza és maximalizálja a fősodorbeli popzene sekélyességét, a tökéletességet, a túl szép modelleket, a hihetetlen táncmozdulatokat és a hullámonként agyonszerkesztett hangokat. Egy élvonalbeli popsztár dalán sokan dolgoznak, és igen hosszú idő, mire elkészül egy teljes lemeznyi anyag. A hyperpop műfaj egyik nagy előfutára, Elon Musk felesége, Grimes ezzel szemben úgy adta ki 2012-ben Visions című albumát, hogy mindössze két hetet dolgozott vele otthon a szobájában az Apple zeneszerkesztő alkalmazásával, és mára ezzel az attitűddel az egyik legtöbbet streamelt énekessé vált.

2018-ban Sophie albuma nagyot dobbantott, az Oil of every pearl’s a fogyasztói társadalmat és a kapitalizmust kritizálja. Sophie-t és így a hyperpop egészét nemcsak Grammy-re jelölték, de a zenét elkezdték használni Adidas- és McDonald’s-reklámokban is.

2020-ban Charli XCX  szomorkás albuma robbant nagyot, a How I'm feeling now  még a Covid előtt jelent meg, és óriási sikert aratott. Charli XCX-nek 2010-ben még csak két albuma volt, legnagyobb dobása a Fancy című kollabja volt Iggy Azeleával,  2014 után már összehozott egy szólóslágert is. Találkozott a PC Music stábjával, és úgy döntött, hogy rámegy a kisérleti elektronika terepeire, A. G. Cook pedig éppen a hyperpop leghatékonyabb megjelenítésére készült, művészeket keresett, akik tovább képviselhetnék ezt az irányt.

Charli XCX vagy a 100 gecs tökéletesen elkapja dalaiban a zűrzavaros közhangulatot. Úgy fest, nagyon szeretünk torz basszust, szintetizált, túltolt, giccses popzenét hallgatni vakító színekkel és futurisztikus látványvilággal, miközben a számokból legtöbbször csak a depresszió és a szorongás árad.

De mi a helyzet Iggy Azeleával vagy az Eiffel65 Blue című számával? Prince színpadi ruháival ? Mi van, ha már évtizedek óta létezik a hyperpop minden eleme, csak senki nem vette észre?