Rolling Stones: Szellemek a szellemvárosban

Mick Jagger nem tud tévedni: az új számmal nagyot dobtak a rocknagypapák.

Nehéz feltételezni, hogy a múló lét gondjaival birkózó öreguraknak hiteles, releváns, aktuális megjegyzéseik lehetnek jelenidő viharos eseményeiről: járványról, emberi kapcsolatokról, vagy éppen a kapcsolatok hiányáról.  Erre elénk áll négy hetvenen túli bácsi, négy igazi nagypapi, és elmondja, hogy kicsit hiányzik nekik az élet sűrűje.

Nem akarok többet belelátni egy popslágerbe, mint ami benne, van, de a szövegek nem véletlenül születnek. Különösen akkor nem, ha Keith Richards és Mick Jagger írja. Higgyük el bátran, hogy tudják, mit írnak. Végül is csaknem hatvan éve mást sem csinálnak.

 „Once this place was hummin'

And the air was full of drummin'

The sound of cymbals crashin'

Glasses were all smashin'

Trumpets were all screamin'

Saxophones were blarin'

Nobody was carin' if it's day or not”

Telitalálat! Mindenkinek hiányzik. Az internet tele van stream-koncertekkel (vasárnap kezdődik nálunk is egy ilyen buli), az előadók és a közönség a virtuális térben keresik egymást, és újra és újra el-elábrándoznak arról, mennyire jó lenne, ha már nyithatnának a klubok.

A dologban az a legkülönösebb, hogy noha többségünk számára a véghetetlen partizgatás nem életforma, azért egyre nagyobb nosztalgiával gondolunk az elmúlt hónapok egy-egy remekül sikerült bulijára. Amikor dübörgő zene ritmusára Ildikó egy billegő asztalon táncolt, tucatnyi rajongó srác ovációjától és néhány kevéssé ittas lány aggódó és irigyen féltékeny tekintetétől kísérve, amikor valami idétlen stroboszkóp lüktető fényeinél Péter könnyes szemekkel vallott szerelmet Pataki Áginak, aki valami ősrégi Fabulon-plakátról mosolygott rá, amikor az ismeretlen lány a büféasztal mellett megsértődött, és le is lépett, mert Botond rendkívül intenzíven, viszont szánalmasan csekély empátiával próbálta szédíteni, amikor Botond később elmondta, hogy az nem ő volt, hanem én… Remek buli volt. S miközben mi efféle lelkigyakorlatokkal próbáljuk egyben tartani közösség után sóvárgó énünket, kortalan hőseink tovább, újabb témát találnak, hogy elmondják, mennyire egyedül maradtunk. 

„I'm goin' nowhere
Shut up all alone
So much time to lose
Just starin' at my phone
Every night I am dreamin'

That you'll come and creep in my bed
Please let this be over

Not stuck in a world without end, my friend”

Pontosan. Egy perce sincs, hogy internetes koncertekről beszéltünk, de beszélhettünk volna bármiről, mert újabban minden, de minden a világhálón futó digitális second lifeban zajlik.

A monitorra szegezett üres tekintet sem új dolog. A hatvanas évek óta vannak képernyőink, amiket bámulhatunk: tévé, számítógép, telefon… Lassan három nemzedékek nőtt föl úgy, hogy napjainak hátterében ott villódzott idegen életek kékes fénye. De más dolog úgy bámulni a semmit, hogy közben tudjuk: a velünk élő valaki este bebújik mellénk az ágyba, és más úgy nézni az ijesztő űrt, hogy azt tudjuk: egyedül vagyunk, végtelenül egyedül.

Vannak azután itt hétköznapok is, kedves, szerethető hétköznapok, meg ostoba, bosszantó hétköznapok. Létünk keretei.

„Preachers were all preachin'

Charities beseechin'

Politicians dealin'

Thieves were happy stealin'

Widows were all weepin'

No beds for us to sleep in

Always had the feelin'

It will all come tumblin' down”

Hátborzongatóan precíz összefoglalás. Csupa olyan alak, aki másokból él. Hittérítők, jótékonysági egyletek, politikusok, tolvajok… Együttlétünk szülöttei. Egyik sem létezik Robinson szigetén. És egyik sem nyújt igazi vigaszt a zokogó özvegynek, az egyedül maradtnak. Persze, hogy szét fog esni az általuk összetákolt világ…

S, hogy mindebből mi a tanulság? Talán csak annyi: ne gondoljuk nagypapiról, hogy észre sem veszi a jelen rezdüléseit. Különösen akkor ne, ha a rádióján üvöltve szól rock and roll.