Volt egy fiú
Negyvenéves a Requiem. A dal, amit még azok is ismernek, akik sosem jártak Karthago-koncerten.
Zártkörű megemlékezést tartott a Karthago a budapesti Rockmúzeumban abból az alkalomból, hogy éppen negyven éve hunyt el egy fiatal rajongójuk a zenekar székesfehérvári Köfém Sportcsarnokban tartott koncertjén. Mint tudjuk, a fiú emlékére született meg az ikonikus Requiem című dal, amit még azok is ismernek, akik sosem jártak Karthago-koncerten. A haláleset ihlette dalt a zenekar csak egyetlenegyszer szerette volna eljátszani, azonban a számot körbelengő legenda és titokzatosság miatt végül a Karthago himnuszává vált, így azóta sem maradhat el egyetlen koncerten sem. A történet úgy szólt, hogy a 16 éves fiút halálra taposta a tömeg azon az 1981-es fehérvári koncerten, ez azonban nem igaz.
„Az eseményen gyertyát gyújtunk a Dezső nevű fiú emlékére, felelevenítjük a Requiem születésének, fogadtatásának körülményeit, és ehhez kapcsolódva akkori, nyugat-európai fellépéseink és turnéink történeteit” – közölte Szigeti Ferenc, a Karthago zenekar vezetője az MTI-vel.
„Ugye eljössz még, ha hallod majd az elefántdübörgést?”– szól a refrénben, ami ráerősített a mendemondára, ami a legendák közé emelte a zenekart, azt a februári koncertet és a tragikusan elhunyt fiút, akiről akkoriban csak annyit lehetett tudni, hogy 16 éves volt és Dezsőnek hívták. Hatala Csenge (író, újságíró) később utánajárt a történetnek, felgöngyölítette a szálakat, írt egy könyvet, s bár a valóság nem annyira patetikus, mint a mítosz, nem kevésbé szomorú.
„Az az igazság, hogy amikor elkezdtem ezt a kutatást, nagyon sok falba ütköztem. Sem a kórházban, sem a rendőrségen, sem pedig a mentőknél nem találtam az ügyhöz kapcsolható iratokat. Így tulajdonképpen csak az emberek emlékei segítettek abban, hogy kiderítsem, mi is történhetett a fiúval.” Hatala Csenge
Az oknyomozás során kiderült, hogy Dezső rossz társaságba keveredett, idősebb fiúkhoz csapódott, akik a sarki boltnál iszogattak, és időnként a ragasztó is előkerült. A család és a barátok állítása szerint azonban Dezső sosem szipuzott. Valami azonban mégis történt azon a napon, a fiú feltehetően egy Parkán nevű, a Parkinson-kór kezelésére használt, akkoriban illegális drogként is terjedő gyógyszerből kapott egy társaságtól több pirulát, amiket bevett, majd ráivott. A szíve hirtelen megállt, de nem a közönség taposta agyon, és nem is dőlt rá a díszlet.
Az 1980-as években a kommunikációt erősen kontrollálták, és az is jellemző volt az irányított társadalmi hozzáállásra, hogy a szocialista fiatalok soha semmilyen körülmények között nem drogoznak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a tömegtaposós verzió kezdett elterjedni. Napjainkban a közösségi oldalakon nyitott könyv az életünk, de negyven éve, okostelefonok és internet híján még a fiú családja sem tudta meg az igazságot. Társadalmilag pedig nagyon jól lehetett ijesztgetni az ifjúságot, hogy ne nagyon járkáljanak már sötét rock koncertekre, mert megtörténhet, hogy agyontapossák őket.
„A Requiem sikerre volt ítélve, és bár a számot nem tiltották be, a pártbizottság utasítására a hanglemezgyár nem reklámozta a kislemezt, amelynek csupán a B oldalára kerülhetett, egy fehér egyentasakba csomagolva. A kábítószer használatával összefüggésbe hozható haláleset összeegyeztethetetlen volt a szocialista kultúrával" – mondta el Szigeti Ferenc.
A tragédiával végződött koncert után két nappal Szigeti Ferenc, a Karthago zenekar vezetője és gitárosa a fiú emlékére megírta a Requiem című dalt. A ballada első körben a zenekar tagjai számára is idegennek tűnt a zenéjüktől, de kompromisszumot kötöttek, hogy egyszer eljátsszák, és kiderítik, hogy a közönség hogyan fogadja. A Requiem hatalmasat robbant. A kemény rocktól merőben elütő lírai dal a Budai Ifjúsági Parkban csendült fel először, mintegy tízezer ember előtt. A koncertet rögzítette az Ifipark akkori stúdiója, majd a felvétel kacskaringós úton – Kóbor János közreműködésével – kikerült a Szabad Európa Rádió zenei szerkesztőjéhez, Cseke Lacihoz. A rádió elkezdte játszani, és onnantól kezdve naponta többször kérték a hallgatók.
„Itt már nincs mese, ezt szerintem már életem végéig kell énekelni…” – mondta Takáts Tamás egy felvételen, és azt is hozzátette, hogy amikor a dal bemutatása alatt körbenézett, tagbaszakadt rockereket látott sírni.
A dal külföldi érdeklődést is kapott, a Karthagót elhívták Ausztriába, az 1983-as villachi dalfesztiválra, ahol a Requiemmel megnyerték a nagydíjat; az előadás nagyzenekari hangszerelését Máté Péter készítette. Az osztrák–német OK Musica kiadó a Karthago két angol nyelvű nagylemezét is megjelentette Ausztriában, Németországban, Svájcban és a Benelux államokban, a Requiem című első lemez aranylemez lett Ausztriában. A Karthago himnuszává vált dal YouTube-nézettsége a különböző változatokkal összességében tízmillió felett jár, a zenekar minden koncertjén a műsorára tűzi.
„A szombati megemlékezésen a Rockmúzeum kiállításának céljára átadom azt a negyvennégy éves, tizenkét húros, Framus típusú akusztikus gitáromat, amelyen a Requiemet írtam, és amellyel fel is játszottam a stúdióban" – jelezte Szigeti Ferenc az MTI-nek.
