A boroszlói pestis – filmajánló
Aki szerette a Brad Pitt, Morgan Freeman és Kevin Spacey által jegyzett Hetediket, az A boroszlói pestist (The plagues of Breslau) is értékelni fogja.
Patryk Vega író-rendező thrillere szerint a város történelmének egyik meghatározó eseménye a pestis hete volt. Amikor II. (Nagy) Frigyes porosz király 1741-ben meghódította Alsó-Sziléziát, azt akarta, hogy Boroszló egy kulturált európai nagyvárossá váljék. De tudta, hogy ez lehetetlen, amíg ki nem gyógyítja a legfertőzőbb betegségeiből: a fosztogatásból, a vesztegetésből, a rágalmazásból, az elnyomásból és az alattomosságból. Ezért vezette be a pestis hetét, amelynek során minden nap este hatkor a város hóhéra nyilvánosan megkínzott és kivégzett valakit, aki a bűnök egyikében vétkesnek találtatott.
A lengyel alkotás témaválasztásában egyértelműen a Hetedikre hajaz – adott egy intelligens, ördögien precíz, módszeres, kitartó sorozatgyilkos, akivel a rendszer igazságtalanul bánt el –, ám a jelenetek brutalitása és a naturális ábrázolásmód inkább a Ridley Scott rendezte Hannibalt idézi, persze kelet-európai köntösbe bújtatva, kevésbé festői vágóképekkel. Bár a szereplőválogatást érték kritikák, szerintem telitalálat volt, de kinek a pap, kinek a papné; jómagam szeretem a messzemenőkig természetes, zsigerből jövő és kesernyés alakításokat. A főbb karakterek stabilan hozzák a formájukat, a Helena Rus boroszlói nyomozót játszó Malgorzata Kozuchowska pedig különösen nagyot alakít a filmben.
A felütés is erős, a város piacterén egy marhabőrbe varrt, megbillogozott holtestet találnak, majd másnap két versenyló szabadul el, a második áldozat szétszakított testét vonszolva maga után; ő szintén billogot visel. A gyilkosságok extremitása megköveteli a 18-as karikát, és az alkotók is mindent megtettek azért, hogy a délutánonként pontban hatkor bekövetkező nyilvános kivégzések ábrázolása felkavarja a nézőt.
Miután a boroszlói rendőrség nem tud eredményt felmutatni, Iwona Bogacka (Daria Widawska) profilozó érkezik segítségül, s már a második eset után felhívja kollégái figyelemét a történelmi párhuzamra és arra, hogy ebből fakadóan garantáltan várhatók további gyilkosságok is – egészen pontosan még négy eset, mivel vasárnaponként a gyilkosok sem dolgoznak.
Érdemes megemlíteni a kórboncnok szerepét is, aki a film groteszk, mondhatni burleszkbe hajló vonulatát erősíti: rendszerint szenvtelenül, a testrészeket és a belső szerveket becéző kismonológokkal végzi munkáját, az abszurd közeli felvételek képi hatása pedig csak ráerősít különös módszereire.
Figyelemre méltó a társadalomkritika, amelyet a film megfogalmaz: bemutatja, hogyan lehet néhány tollvonással tönkretenni egy talpig becsületes ember életét. Bár a megaláztatás, a kizsákmányolás, az egzisztenciális ellehetetlenítés, amit a gyilkos volt kénytelen elszenvedni gyilkossá válása előtt, valószerűtlennek tűnik egyetlen ember életében, mégis elnézzük ezt a költői túlzást az alkotónak, mivel üzenetük világos, s egyértelműen húzza meg a határt jó és rossz, helyes és helytelen között. Nincs egyrészt-másrészt, ebben a filmben döntenünk kell a fekete vagy a fehér között.
A csavaros, fordulatos történetben a gyilkos kilétére viszonylag hamar fény derül, ez az arculcsapás azonban csak még izgalmasabbá teszi az egyébként sem belealvós filmet. Helena depressziós karakteréből adódó cinizmusának okát viszont csak lassan, módszeresen fejtik fel, s kettejük életének már-már sorsszerű összefonódására is csak az utolsó percekben kapunk választ. A közös metszet adja a megfejtés kulcsát, s bár maradnak elvarratlan szálak és nyitott kérdések, mégsem érezzük befejezetlennek ezt a sajátosan kelet-európai történetet.
A boroszlói pestist érdekes módon a kritikusok kevésbé kedvelték, mint a nézők, talán azért, mert más-más elvárással fordultunk felé. Jómagam csak ajánlani tudom, különösen azoknak, akiket nem borított ki Anthony Hopkins a Hannibalban, miközben zsigerelt vagy épp sült agyvelővel etette móresre tanítandó áldozatát.
