Breaking Bad – egy felejthetetlen sorozat utóélete
Senkit sem ismerhetünk igazán! – ez a tételmondata a Totál szívásnak (Breaking Bad), minden idők egyik legsikeresebb tévésorozatának, amely a kezdeti kétségek ellenére mára kultfilmmé avanzsált, s alkotói nemcsak az előzménysorozatát (Better Call Saul), de egy végleges lezárásként szolgáló egész estés mozifilmet (El Camino: A Breaking Bad Movie) is elkészítettek. Mindhárom elérhető a Netflixen.
De vajon mégis mi jó lehet abban a történetben, amelynek főhőse egy szerethető kisemberből, egy kémiatanárból válik a szemünk láttára egoista, hidegvérű gyilkossá, s metamorfózisa során az ártatlanok is válogatás nélkül hullanak, mint a legyek, együtt a bűnösökkel? Ráadásul mindez nem a már sorozathelyszínként is jól bevált Los Angelesben, San Franciscóban vagy épp New Yorkban játszódik, hanem a kies új-mexikói Albuquerque-ben.
Az AMC televíziós csatorna közepes érdeklődés mellett 2008. január 20-án indította útjára ötévados, saját gyártású drámasorozatát, s eleinte a Breaking Badnek igencsak meg kellett küzdenie azért, hogy megtalálja a közönségét. Az első részt eredetileg úgy időzítették, hogy akkor kezdődjön, amikor az NFL egyik főcsoportdöntője véget ér, a hosszabbítással viszont nem számoltak, így a film már elkezdődött, míg tartott a meccs. Az AMC szerint ez alapvetően meghatározta a gyenge nézettséget, ami a második évadra sem nőtt jelentősen. A sorozat utolsó évadaihoz érve viszont történt valami, amit úgy hívunk: Netflix. Az alkotás felkerült a streaming szolgáltató kínálatába, így sokan bekapcsolódtak, mások pedig egyhuzamban végig- vagy újranézhették az egészet. Mindenesetre tény, hogy a sorozat akkor tudott tömegeket megszólítani, amikor már több évad is elérhető volt belőle.
A siker számos okra vezethető vissza, de kétségtelen, hogy közülük az egyik legfontosabb az, hogy a Breaking Bad dinamikáját adó jellemfejlődés – vagy éppen bukás – fokozatosan válik annyival komplexebbé és többrétegűvé, hogy a végére már bőven túlmutat egy átlagos sorozat keretein. Nincs hiány ikonikus pillanatokból sem, olyan képekből és jelenetekből, amelyek erejüket önmagukon túl is megőrzik, s a néző fejében maradnak; gyakorlatilag az utolsó évad majd minden jelenete ilyen.
A sorozatnak szintén erőssége, hogy a középszerű vagy épp nagyon gyenge produkciókkal ellentétben itt minden apró lépésnek, mondatnak és tettnek van következménye; nem maradnak elvarratlan történetszálak, s csak azért, hogy teljen a műsoridő, önmagukért való csavarokkal sem operál. Ahogy a való életben, itt is minden következménnyel jár, és semmi sem múlik el nyomtalanul. Vince Gilligan, a sorozat alkotója szerint hét szerző ezer órán át ült és dolgozott azon, hogy sakktáblaszerűen kimatekozzák, mely lépésnek milyen hatása lehet. És jól tették! Hiszen a legegyszerűbb néző sem szereti, ha „egyszerűnek” nézik. Az abszurd humor szintén meghatározza az alkotást, s figyelemre méltó az arányérzék, amellyel adagolják. Saul Goodman (Bob Odenkirk), a zugügyvéd és Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks), a nyugdíjas rendőr nem véletlenül kapott egy előzménysorozatot az AMC-től, amely szintén öt évadban tárgyalja, miként lett a jólelkű Jimmy McGill-ből egy minden hájjal megkent, pénzmosásra és csalásra szakosodott figura, Saul, aki a törvény kiskapuit kihasználva segíti egy drogbirodalom felépítését.
Az új-mexikói tájképekről is érdemes szót ejteni: a sivatag színei és hangulata szervesen illeszkedik a történetbe, az utalásokat pedig már-már költői magaslatokba emelték az alkotók. Minden egyes apró részlet számít, mindennek lehet jelentősége, néha egészen kis mozzanatok és gesztusok adják a kulcsot a folytatáshoz. De érdemes megfigyelni a színek vizuális és verbális használatát is; Pinkman neve a Tarantino Kutyaszorítóban című filmjében használt hangzatos színneveket jelképezi, s erre később történik vizuális utalás is. De a sorozat valamennyi karaktere különböző színkódokkal operál, amely jelmezeikben végigkíséri őket, a váltások pedig tűpontosan jelzik érzelmeik hullámzását: ilyen például Walter zöldből való áttérése kekibe, majd feketébe.
Mindezeken túl azonban a főbb karakterek jellemfejlődése az, amely a Breaking Badet a sorozatok koronázatlan királyává teszi. Walter White-ot (Bryan Cranston) egy olyan bajban lévő átlagembernek látjuk a történet elején, akiről tényleg elhisszük, nincs más választása, mint kristálymetet gyártani. Együtt érzünk vele, elnézzük a hibáit is, mert végső soron jót akar: gondoskodni a családjáról – terhes feleségéről, mozgássérült kamasz fiáról és a még meg sem született kislányáról – a vélhetően néhány hónapon belül bekövetkező haláláig, sőt még azt követően is. Aztán szinte észre sem vesszük, de évadról évadra Walter sértett egoizmusa s az ebből fakadó frusztrációi nyomán odáig jutunk, hogy már egyáltalán nem találjuk szimpatikusnak, nem érzünk részvétet iránta, s igazán megfogalmazni sem tudjuk, mit szeretnénk, pontosabban mit várunk tőle. Walter inverzét pedig a volt tanítvány, Jessie Pinkman (Aaron Paul) adja, aki piti drogdílerből változik hűséges baráttá és szerethető emberré. Kettejük kapcsolatának dinamikájára épül a teljes sorozat, s a karaktereik közt vibráló folytonos feszültség hajtja előre az eseményeket.
A Breaking Badre tekinthetünk egy zseniális trilógia alapköveként, ám míg az előzménysorozat, a Better Call Saul önállóan is megállja a helyét, addig az El Camino: A Breaking Bad Movie a rajongóknak készült, így a visszaemlékezésekkel megtűzdelve értelmezhetetlen a sorozat ismerete nélkül. Akárhogy is, e három alkotás összetartozik: egyetlen történet különböző idősíkjait tárgyalja, s mert életszerű, örök érvényű is. Ezért újranézős.
