Zöld zóna – filmajánló
Nagyhatalmi játszmák útvesztőjébe terel bennünket Paul Greengrass 2010-es, Netflixen is elérhető filmje, a Zöld zóna.
S hogy miért is jó az erőszakos demokráciaexportról szóló, kritikai hangvételű filmeket újranézni? Esetünkben például azért, mert a megjelenést követő bő évtized eseményei választ adnak a készítők felvetéseire, a történelem pedig igazolhatja üzenetük létjogosultságát. Más kérdés, hogy a döntéshozóknak ebből az üzenetből sikerült-e azóta levonni a megfelelő következtetéseket vagy sem.
A film fiktív története 2003-ban játszódik, az iraki háború első évében. Az ország megszállását követően Roy Miller (Matt Damon), az amerikai egységek egyik tiszthelyettese azt a parancsot kapja, hogy a hírszerzés információi alapján csapatával találja meg és biztosítsa a szaddámista erők által rejtegetett tömegpusztító fegyvereket. Csakhogy főhősünk újabb és újabb helyszínek átvizsgálása után sem talál semmit, ezért nem pusztán csalódottságának ad hangot, de a Magellán fedőnevű, magas rangú kormányzati szereplők által igazolt, ám ismeretlen forrás hitelességét is kétségbe vonja egy vezetők előtt tartott eligazítás alkalmával.
Ekkor találkozik Martin Brownnal (Brendan Gleeson), a CIA Közel-Keletre kihelyezett tisztjével, akitől megtudja, hogy hiába is töri magát, a következő helyszínen sem talál majd semmit. Brown épp csak azt nem teszi hozzá, hogy azért, mert per pillanat egy darab tömegpusztító fegyver sincs Irakban, de mondjuk úgy, hogy ráutaló magatartásából azért joggal következtethetünk erre. Ezzel a többlettudással indul következő küldetésére Miller, a parancs, ugyebár, az parancs, és ha tömegpusztító fegyverekre nem is, de egy iraki civilre, a Freddynek becézett informátorra (Khalid Abdalla) mégiscsak rálel, aki azt állítja, hogy egy közeli házban látta az iraki hadsereg egyik vezetőjét, Al Rawi tábornokot (Yigal Naor) többedmagával tanácskozni. Millernek több se kell, el is indul a forró nyomon, ám a rajtaütés során szembetalálja magát kollégáival, az amerikai hadsereg egyik különleges egységével, akik némi hazafias csetepaté után magukkal hurcolják a házigazdát, az egy szem elejtett foglyot, merthogy a tábornok időközben kereket oldott. Ezt követően Miller és Brown ismét találkoznak, méghozzá a zöld zónában, amely nem más, mint egy nagyjából tíz négyzetkilométeres, betonfallal, szögesdróttal és megerősített őrséggel védett terület Bagdad központjában; a város megszállását és a Szaddám-rezsim menekülését követően vették birtokukba az amerikai és koalíciós erők. Itt és ilyen előzmények után indulnak aztán ők ketten az igazság nyomába.
Paul Greengrass nem csupán A Bourne-csapda és A Bourne-ultimátum rendezője, de ő készítette A United 93-as című filmet is, s ez utóbbit, a szeptember 11-én az utasok által sikeresen visszafoglalt repülőgépről szóló alkotását tekinthetjük a Zöld zóna ikerdarabjának: mindkettőnek megvan a maga igazsága, de a pontos részletek a mai napig nem ismertek. Vagy nem hozták őket nyilvánosságra. Greengrass persze mindezeket követően sem tétlenkedett, s az akció műfajától némiképp eltávolodva készítette el 2013-ban a Phillips kapitányt, majd pedig 2020-ban, szintén Tom Hanks főszereplésével A kapitány küldetése című westernt, amelyről már írtunk. Visszatérve a Zöld zónához, jó hír, hogy a film két legyet üt egy csapásra, mivel a számos kézikamerás, dokumentarista stílusra hajazó felvételének – az operatőr az a Barry Ackroyd volt, aki A bombák földjént is jegyzi – köszönhetően nemcsak az akciófilm műfajának rajongóit elégíti ki, de a politikai és hatalmi játszmák iránt érdeklődő nézőknek sem okoz csalódást.
Érdemes megemlíteni, hogy a bemutatót követően az Egyesült Államokban sokan támadták a filmet: megkapta az összeesküvés-elmélet billogot, illetve azzal vádolták, hogy a kormánnyal és a felső vezetéssel szembeforduló Miller és a CIA-s Brown karaktere deviáns(!) magatartásra ösztönözhet, de szerencsére azért akadt olyan is, például Michael Moore dokumentumfilmes, aki minden idők egyik legőszintébb hollywoodi mozijának titulálta. Greengrass saját bevallása szerint csak egy iraki háborús filmet akart készíteni, amely a cselekményét Rajiv Chandrasekaran könyvéből merítette, de azért hozzátette azt is, hogy mind a Bourne-filmek, mind pedig a Zöld zóna azt az általános, hatalommal szembeni bizalmatlanságot hivatott hangsúlyozni, amely az igazságot eltitkoló kormányzat tevékenységének köszönhető. Érdemes megemlítenünk, hogy véleményével Hollywoodban sem maradt egyedül, mivel szintén 2010-ben készült el a Sean Penn és Naomi Watts fémjelezte Államtrükkök, amely szintén az iraki háború hiábavalóságát, illetve az ürügyként használt tömegpusztító fegyverek kérdéskörét taglalta.
Az Egyesült Államok Irak ellen indított háborúját akkoriban hangzatos célokkal indokolták, legalábbis a nagy nyilvánosság előtt, ilyen volt például a Szaddám-kormány megdöntése, a demokratikus állam megteremtése, a terrorista szervezetek, legfőképpen az al-Kaida felszámolása, a tömegpusztító fegyverek megsemmisítése, illetve a humanitárius segélyek eljuttatása az iraki néphez. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a felsoroltak között már saját korában is akadtak vitatható tételek, de hogy az iraki olajmezők ellenőrzése/birtoklása, illetve az abból származó nyereség mint szempont hivatalosan fel sem merült, különösen szkeptikussá tette kritikusait, s bizonytalanított el egyébként még háborúpárti tömegeket is.
– Nem maguk fogják megszabni, hogy mi történjen itt – hangoztatja az informátor, s kijelentése a film tételmondatává válik. Mert képzeljük csak el, hogy egy zűrös, zajos nagycsaládban éljük hétköznapjainkat, ahol tucatnyi testvérünk, unokatestvérünk, de még szüleink is örökös vitában állnak egymással, vallásunk és ideológiánk foglyaként pedig alig jutunk csak egyről a kettőre. S ez így megy évszázadok óta. Majd hirtelen megjelenik egy gazdag, jól öltözött ismerős, kék szemekkel és hófehér fogsorral, s miután ránk rúgta az ajtót, elsőként tanyánk kiemelt természeti kincsére teszi a kezét, végül pedig tiltakozó rokonaink megtizedelése után, mosolyogva mutat be nekünk egy sosem látott családtagot, rámutatván, hogy mostantól ő dönt majd a sorsunkról. Persze demokratikusan. Hát mi is néznénk nagyokat, mint Rozi a moziban, nem?
