A fehér tigris – filmajánló
Az indiai fiú, Balram (Adarsh Gourav) olyan, a nyugati ember számára elképzelhetetlenül megkövült kasztrendszer legalján éli hétköznapjait, ahonnét kitörni szinte lehetetlen.
Életszagú társadalomkritikát fogalmaz meg Aravind Adiga 2008-ban megjelent, Booker-díjas regényének azonos című filmadaptációja, amely eddig 64 országban, köztük Magyarországon is bekerült a Netflix tíz legnézettebb filmje közé, s eddig világszerte csaknem 27 millió néző látta.
A kétezres évek elején járunk, egy indiai faluban, ahol a kiskamasz Balram (Adarsh Gourav) olyan, a nyugati ember számára elképzelhetetlenül megkövült kasztrendszer legalján éli hétköznapjait, ahonnét kitörni szinte lehetetlen. Helló, modern világ! Bár életrevaló, okos srác – a tanára szerint ő az a mitikus fehér tigris, amelyből generációnként mindössze egyetlen születik, s egy pillanatra még a továbbtanulás esélye is fölvillan –, mégis, mobilitás helyett csak a rögvalóság marad, meg a népes család, élükön a nagymama elvárása, amely szerint fillérekért kellene dolgoznia, később pedig irányítottan házasodnia. Slussz-passz, ennyi a mozgástér, azaz semennyi, Balramnak viszont mindehhez nem igazán fűlik igazán a foga, ezért a szolgalétből igyekezvén kihozni a maximumot, jogosítványt szerez, majd a faluját kizsákmányoló gazdag oligarcha egyik fia mellé szegődik – könyörgi be magát – sofőrnek.
Így indul hát a története, amelyet maga narrál, a film pedig jelenetről jelenetre fejti fel a nyomor pszichológiáját, mutatja be az úr és a szolga közti bonyolult, olykor tudathasadásos viszonyrendszert, amelyben sajátos módon keverednek az érzelmek: egyszerre van jelen a ragaszkodás, a gyűlölet, az irigység és a csodálat is. Narrátori szerepében hasonlatként a csirkeketrecet hozza, s véres, naturális képekkel mutat rá arra, hogy nem pusztán az életben maradás kényszerűsége, de a generációkról generációkra örökített lelkiállapot is oka annak, hogy Indiában a szolgaság intézménye köszöni szépen, él és virul.
„Az elmúlt tízezer évben a legnagyobb találmány, ami megjelent az országban: a csirkeól. Látják a vért és érzik a szagát. Tudják, hogy ők következnek, mégse lázadnak. Nem próbálnak kiszökni.”
A fehér tigris keretét egy, a már jómódú, sikeres Balram által épp az országba látogató kínai miniszterelnöknek írt levél adja, amely blődsége ellenére sem ront a film üzenetén, még akkor sem, ha több ízben megfogalmazza, hogy a fehér emberek világa egyszer s mindenkorra leáldozott, mostantól a barnáké és a sárgáké a jövő. Így, ahogy írom. E gondolat bármennyire is zavarba ejtő, a streaming szolgáltató PC-riasztójában nem verte ki a biztosítékot, és hol van még az Oscar-gála…
Szóval Balram éli az immár jövedelmezőbb, ám hétköznapjait tekintve ugyanolyan megalázó szolgalétét – ütik, vágják, becsapják, kihasználják –, s mit ad Isten, kezd a gazdáihoz hasonló attitűdökkel operálni, például a harminc éve ott szolgáló muzulmán sofőrtársát rövid úton árulja el és téteti utcára. A két idősík, illetve az elbeszélő és az eseményeket megélő főhős társadalmi helyzete közti különbség lehetőséget ad arra is, hogy érzékeljük, a szolgaként megszerzett magasabb jövedelem – amelynek jó részét persze saját családja kapja – nem csökkenti Balram frusztrációit. Minél inkább megismeri kenyéradó gazdáit, a kizsákmányoló gonosz családfőt, annak idősebb fiát, a gátlástalan Mongúzt, kisebbik fiát, a majdnem galamblelkű Ashokot (Rajkummar Rao), illetve Ashok tűzrőlpattant, dögös feleségét, Pinkyt (Priyanka Chopra), annál hevesebb érzelmi reakciókat él át, amelyek összessége vezet végül a történet csúcspontjához, egyben saját élete fordulópontjához.
A fehér tigris jól illeszkedik az iráni–amerikai rendező, Ramin Bahrani munkásságába, előző filmjeiben (Chop Shop, Mindenáron, Fahrenheit 451, 99 otthon) is nagy hangsúlyt kaptak a társadalom peremén vegetáló árnyak. A Balram karakterét alakító fiatal Adarsh Gourav mellett érdemes kiemelni még két bollywoodi hírességet, Rajkummar Raót és Priyanka Choprát, akik Balram „közvetlen gazdáiként” nem csupán árnyalják a „rossz gazdag” és a „jó szegény” sztereotípiáit, hanem össze is mossák azokat.
Ez a kettősség a film sztorijában éppúgy fellelhető, ahogy a kivitelezésében, egyszerre látjuk a hollywoodi és a bollywoodi történetet is. Az alkotó mindkét kultúra filmes jegyeiből dolgozik, végül pedig egy olyan karikatúrát rajzol, amely a végletekig kihegyezett ellentétpárokat hivatott bemutatni. A Danny Boyle Oscar-díjas Gettómilliomosából ismert Jamal hasonlóképp küzd gyerekkorától kezdve, ám míg őt a lelke és jósága vezeti, addig Balram inkább a ravaszságának köszönheti előrejutását. Utóbbi egyébként a nézők orra alá dörgöli a narrációban a naivitás azon bárgyúságát is, amely bárkivel képes elhitetni, hogy egy egymillió rúpiás kvízműsor kiutat jelenthet a nyomorból. A szegények számára szerinte csakis két lehetőség adott: a bűnözés és/vagy a politika, a film pedig mindkettőre hoz példát bőséggel. Persze létezik harmadik kiút is, a szerencse vagy Isten ujja, kinek hogy tetszik; ezt a változatot a 2017-es Oroszlán mutatta be, ráadásul megtörtént események alapján. Ott az ötéves Saroo találja magát egy véletlen folytán 1600 kilométerre az otthonától, s csak jó sorsának köszönhető, hogy nem gyerekkereskedők, hanem egy ausztrál házaspár szárnyai alá kerül.
A fehér tigris több okból is különleges: egyfelől relativizál, ami nem csupán szokatlan, de meglepő is egy társadalmi dráma esetében, másfelől a legkevésbé sem töri magát azon, hogy főhősét pozitív szereplőként adja el. Lássuk be, ezt jól is teszi, mert azontúl, hogy Balram külcsín tekintetében egy alacsony, vézna, kapafogú tucatarc, a jelleme sem igazán emeli őt a moráltorony tetejére. Egyszerre hőse saját történetének és kudarca saját társadalmának. Az emberi természet komplexét villantja föl, fényeket és árnyakat, s rámutat azok egyetemes mivoltára. A hőse él, mert élnie kell, s mint tudjuk, az életösztön mindent felülír. Bár ha a lemenő Nap irányába tekintek, ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.
