A szüfrazsett – filmajánló
Vajon lehet-e egy a nőkről, nőknek, nők által készített film objektív? Itt a válasz.
Jómagam az utóbbi időben különösen kellemetlenül érzem magam, ha ilyen alkotásba botlok, s élek a gyanúperrel, hogy ezek a történetek önnön keretrendszerük foglyaként képtelenek a tárgyilagos szemléletmódra. Minderre azonban fehér hollóként cáfol rá a Netflix katalógusába frissen beemelt, egyébként 2015-ben készült film, A szüfrazsett, amelyet ugyan tényleg nők készítettek nőkről, de azért nem csak nőknek.
Ami azt illeti, A szüfrazsett épp egy olyan ritkaságszámba menő alkotás, amelyet eredeti célja mellett akár segédanyagként is be lehetne mutatni a középiskolai történelemórákon, persze kiegészítő kommentárral. Sarah Gavron rendező és Abi Morgan forgatókönyvíró valós és fiktív karakterekkel egy olyan, megtörtént eseményekből építkező társadalmi drámát készített, amely nem csupán árnyaltan ragadja meg a feminista mozgalom kezdeteinek lényegét, de a kosztümöknek és a díszleteknek köszönhetően a korabeli hangulatot is hitelesen idézi meg.
A történet középpontjában Maud Watts (Carey Mulligan) áll, egy egyszerű mosónő az East End-i Bethnal Greenben. Az anyja szintén mosónő volt, stílszerűen korán is halt, apját sosem ismerte, gyakorlatilag a mosodában született és élte addigi életét; alacsonyabb bérért dolgozott férfitársainál, de keményebben, munkaideje letelte után pedig az otthoni teendőit is el kellett látnia. Imádta ötéves kisfiát, férje azonban evidenciaként tekintett nyomorúságos életükre, s nem igazán mutatott érzékenységet felesége helyzete – ideértve az erőszakoskodó, közös főnöküket is – iránt. Maud érzékeny és figyelmes személyiségétől az erőszak igencsak távol állt, mégis felkeltette figyelmét a közvetlen közelében kibontakozó szüfrazsettmozgalom, s egy kolléganője révén lépésről lépésre került közelebb a tűzhöz.
A mosónő Maud és a patikus Edith Ellyn (Helena Bonham Carter) karaktere fiktív, társadalmi helyeztük a legtöbb, XX. század eleji brit munkásnő életére rímel, azonban Emily Wilding Davisonban (Natalie Press) és Emmeline Pankhurstben (Meryl Streep) nagyon is valós történeti személyiségeket tisztelhetünk. Előbbi 1913 júniusában valóban a király lova elé vetette magát az epsomi derbyn, s később bele is halt sérüléseibe. Tény továbbá, hogy bár temetése óriási szimpátiatüntetéssé alakult, a korabeli közvélemény mégis erősen megosztott maradt a szüfrazsettek tevékenységét illetően. Mindenesetre a filmhíradó-részlet, amely megörökítette az eseményt, bejárta a világot, s a későbbiekben jelentősen hozzájárult a mozgalmat övező legenda kialakulásához. A jómódú Emmeline Pankhurst a WSPU (A nők társadalmi és politikai szövetsége) vezetőjeként szintén hozzájárult a mítoszteremtéshez, credója – „az emberi élet számunkra szent” – különösen 1912 után bírt jelentőséggel, amikortól a szüfrazsettek bizony erőszakosabb akciókba kezdtek, kirakatokat zúztak be, üres épületeket, levelekkel teli postaládákat gyújtottak fel, sőt bombamerényleteket hajtottak végre.
A nők szavazati jogáért való küzdelem valójában már az 1860-as években elkezdődött, a búr háború (1899–1902) pirruszi győzelme pedig felszínre hozta a birodalom gyengeségeit: a hadsereg elavultságát, az ipari munkásság szociális elégedetlenségét és egyes területek függetlenség iránti igényét. A film nem tér ki rá, de azért nem árt tudnunk, hogy a XX. század elején a brit férfiak nagyjából negyven százaléka a nőkhöz hasonlóan szintén nem rendelkezett szavazati joggal, mivel annak feltétele a saját tulajdon, az állandó lakhely és nyilvántartásba vétel volt. A nőket viszont teljes egészében ignorálták, nem véletlenül fogalmazta meg Emmeline Pankhurst 1914-ben, a mozgalom csúcsán, hogy „mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei”.
A film az 1912–1913-as évek eseményeire koncentrál, s kiemeli a megkülönböztetés elképesztő mértékét: a férfitársadalom ekkoriban labilis idegrendszerűnek és kiszámíthatatlannak tartotta a nőket, azaz alkalmatlannak a politikai véleményformálásra, s nem csupán a közéletből rekesztették ki őket, de még a saját gyermekükhöz sem volt joguk; erre egy igazán szívfacsaró szál erejéig A szüfrazsett is kitér. De az éhségsztrájk és a kényszertáplálás brutalitása is előkerül, a radikalizálódott, majd bebörtönzött nőket, hogy elkerüljék mártírrá válásukat, erőszakkal igyekeztek életben tartani, orrukon át bevezetett csövek segítségével. Bár a film nem említi, de történeti forrásokból tudható, hogy akadt olyan is, például Kitty Marion, aki 232 alkalommal eset át a tortúrán, majd később megőrült – és nem ő volt az egyetlen.
A szüfrazsett méltó feldolgozása a nőjogi mozgalmak hajnalának: erős téma, erős dráma, erős karakterszínészekkel fűszerezve. Carey Mulligan és Helena Bonham Carter gyakorlatilag elviszik a hátukon a filmet, bár igazságtalanok lennénk, ha Brendan Gleesont nem említenénk, mert az ír színész árnyalt karaktere sokat emel az alkotás színvonalán. Megjegyzem, az sem hátrány, hogy a többszörös Oscar-díjas Meryl Streep mindössze néhány percre jelenik meg a vásznon, így szerencsére nincs lehetősége agyonnyomni a történetet.
Bár a történelem a szüfrazsetteket igazolta, az erőszak mégis megosztóvá tette mozgalmukat, s ezt a film is igyekszik bemutatni, meglátásom szerint sikerrel. Az mindenképp az alkotók javára írandó, hogy nem foglalnak állást, nem mondanak vagy mondatnak ki erkölcsi ítéletet, hanem mintha csak egy dokumentumfilmet forgatnának, bemutatják az elszántabb aktivisták eszközeit, majd a nézőre bízzák a döntés jogát.
A szüfrazsett nem pusztán évszázados históriát idéz meg és állít számára emléket, de akaratlanul is rávilágít a folyamatra, arra, hogy honnan hová jutott a nőjogi mozgalom. És gondolkodóba ejti a nézőt. Megvalósultak már az eredeti célok vagy túl is tolták a feminista biciklit? Míg száz éve a brit nőknek saját gyermekükhöz sem volt joguk, ma törvényesen abortálhatják magzataikat, akár saját otthonukban is. A 2019-es év e tekintetben szomorú rekordot döntött, mivel több mint kétszázezer megfogant gyermek nem kapott esélyt az életre, ráadásul a koronavírus-járvány miatt a brit törvények engedélyezték a teljes egészében „házilag" elvégezhető terhesség-megszakításokat is. És ez csak a szigetország látképe.
– Nem vagyok több, de kevesebb sem, mint ön – mondja Maud egy párbeszédben, amelyet a kihallgatójával folytat, és egyet kell értenünk vele. Ám valamiért, ha a feminista mozgalmak későbbi, harmadik, negyedik hullámaira gondolok, mégis egy másik film, a Charlie Wilson háborúja jut eszembe, pontosabban annak zárszava, amelyben Charlie (Tom Hanks) így fogalmaz: „Ez dicsőséges volt, és megváltozott tőle a világ, aztán elb…sztuk a végjátékot.” Persze ez már egy másik történet.
