Demeter Szilárd irodalomról, kulturális életről, kulturális küldetésről
A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója számos kulturális kérdést boncolgat a Hajónaplónak adott interjúban.
– Jó ideje egyik vezetője lettél a magyar irodalmi közéletnek. Az érdekelne, hogyan látod a munkád eredményét? Tudja értelmezni az írótársadalom, hogy mit szeretnél, merre vezeted ezt a közösséget?
– Azt látom, már tudatosult bennük a koncepció, de akarni még nem akarják. Ha az történne, amit én szeretnék, akkor a Tokaji Írótáborban itt lenne a Litera, a Szépírók Társasága, mint ahogy az általuk rendezett rendezvényeken ott lenne az Előretolt Helyőrség, a Magyar Napló, a Magyar Írószövetség, tehát lenne átjárás, lenne párbeszéd a szekértáborok között. Sajnos még nem tartunk itt, de azt már elfogadják, hogy ha a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), vagy a PIM-hez tartozó intézményekben rendezünk eseményeket, oda minden oldalról hívunk meg írókat, és nem azzal indítunk, hogy meg akarják fojtani egymást egy kanál vízben. Sikerült egy középső sávot kialakítani, amiben minden oldalnak van helye. Nagy sikernek könyvelném el, hogy ha a főigazgatói mandátumom végére természetes gesztus lenne mindenki részéről, hogy a másik munkáját és nem ideológiai vagy pártelkötelezettségét helyezné előtérbe.
– Kövér házelnök úr említette, hogy a román, szlovák, horvát, szerb kulturális élet és a magyar kulturális élet között nincs olyan óriási különbség, csak ők más nyelven művelik. Miközben persze az irodalom, a nyelvi kultúra mindenkinek a sajátja, vajon van-e népeink között kulturális átjárhatóság?
– Elkezdtük ezt a munkát is. Az első fecske a szlovákiai Írók Társaságával közösen kiadott Petőfi verseskötet volt szlovák nyelven, illetve a magyar költők kötete szlovákul, aminek párantológiáját, a kortárs szlovák költők magyar nyelvű kötetét az idén kellett volna bemutatni az elmaradt budapesti könyvhéten. A Petőfi Irodalmi Ügynökségen belül érvényben van az utasításom, ami arról szól, hogy a közép-európai irodalmakat építsük össze. Már beszéltünk a horvátokkal, lengyelekkel, szerbekkel, a románokkal is felvettük a kapcsolatot, ám a közép-európai országokban, csakúgy, mint nálunk, írószervezetekből van 2-3 is országonként, így meg kell találni a partnerszervezetet, amelyik tágabb merítést tud prezentálni a kortárs helyi irodalomból. A másik kezdeményezés a PestText fesztivál, ami széles körre céloz, tehát az egész világra lő, de Közép-Európa a fő fókusza. Onnan próbálunk meghívni szerzőket, pontosan azért, mert ugyanazok a kulturális kódjaink, ugyanaz a történelmünk, ugyanaz a szenvedéstörténetünk, ráadásul a kommunizmus is egyaránt sújtott bennünket, és végül az Európai Unióhoz való csatlakozás, a felzárkózás is ugyanazokkal a tapasztalatokkal jár. Hogy érthetőbb legyek, a könnyűzenében ez nagyon könnyen megragadható. Mégiscsak van egy piacunk, ahol a sajátos történelmünk okán Magyarország rock-nagyhatalom volt, és ezt a piacot magára hagytuk. Mindenki elkezdett a Nyugat fele orientálódni, miközben egymásra egyáltalán nem figyeltünk. Azt szeretném, hogy azok a társművészetek, amelyek jelenleg valamilyen módon hozzám tartoznak, tehát a popkultúra, a könnyűzene és az irodalom kicsit visszafordulnának Közép-Európába. Egy több mint százmilliós piacról beszélünk. Egy olyan piacról, ami primer módon érti a mi kódjainkat, tehát a nyelvi fordításon túl nem kell a kód értelmezését is elvégezni.
– A Gyurgyák János féle Trianon-antológiában van egy nagyon jó felvetés, miszerint a magyarok 100 éve dolgozzák fel Trianont, de nem jutottak el hozzánk a román, a szlovák, a horvát, tehát a határos országok Trianon-értelmezései. Nem tudna tenni az általad képviselt irodalmi csomag azért, hogy ez megvalósulhasson?
– Az elmúlt században az utódállamokban a mi történelmünk ellenében dolgoztak ki narratívákat. A románokról tudok testközelből beszámolni, elvégre köztük éltem. A román nemzeteszme egy konstruált nemzetkép. Ezt az erdélyi románok, moldvai románok és a regáti románok is elmondják, már ott, ahol megmaradt regionális identitás, mert a lakosságcserével, a Ceaușescu-féle homogenizálási programmal azért ott is gyengült ez a fajta szervesebb önkép. De tény, hogy a román nemzetépítés a magyar nemzeteszmével szembeni identitásépítés volt, ezért lehet előkapni a magyar kártyát Romániában 2020-ban. Nincs olyan tartalma a román nemzeteszmének, ami a magyartól leválasztható lenne, velünk szemben határozzák meg magukat. Felvidék, Szlovákia szintén ugyanez. Szlovákia egy történelem nélküli ország. Önálló történelmi hőseik nincsenek, mindig valami más, nagyobb narratívából kell kikölcsönözniük a hivatkozási pontokat. Tehát nekik is szükséges ezt a fajta ellennarratívát építeni. Ha létezik is Trianon-narratíva Szlovákiában, vagy a horvátoknál, cseheknél, akkor az egy egészen más viszonyulás, mint a miénk. Teljesen ellenkező előjelű narratívákról beszélünk. Ezek összebékíthetetlenek. Ezért van az, hogy Romániában a magyarok és a románok párhuzamos kulturális terekben élnek.
– Nem is látsz itt átjárást, vagy átjárhatóságot?
– Az úgynevezett elit kultúrákban, mint az irodalom, nagyon kevés az átjárás, párhuzamos terekben létezik, de például a színházi és filmes világban, vagy a popzenében akad átjárhatóság. Erdélyben az a szerencsénk, hogy volt annyi potenciál a lefejezett erdélyi értelmiségben, hogy egy teljes hatókörű intézményrendszert tudott kiépíteni, tehát óvodától felsőoktatásig van lehetőség tanulni és minden fajta olyan kulturális intézmény rendelkezésünkre áll, ahol megtaláljuk a kínálatot. Színház, opera, magyar szervezésű irodalmi események, tehát teljes értékű kulturális életet lehet élni anélkül, hogy az embernek bármi köze lenne hozzá, hogy 150 kilométerrel arrébb, a Kárpátokon túl mi történik. Úgy tudunk teljes értékű írók lenni Romániában magyarként, hogy nem kell tudomást vennünk a román irodalmi életről.
– Nem okoz ez egyfajta kettősséget?
– Persze hogy okoz egyfajta kognitív disszonanciát, mert másfelől meg nem lehet teljes értékű magyar író senki, ha nincs valami fajta nexusa Magyarországgal. Erdélyiként akkor leszel befutott író, ha befutsz Budapesten. Olyan, hogy magyar erdélyi irodalom a maga intézményrendszerével az „úgy van, hogy a nincs” állapotban létezik. Se nem Bukarest, se nem Budapest, de mind a kettőhöz kellene viszonyulnia. Romániában az ántivilágban – például a Kriterion könyvkiadóban – nagyon jól szervezett nemzetiségi szerkesztőségek működtek, de ez aztán 1990 után szétesett. Utána nem egy önértékű erdélyi szépirodalmi rendszer épült ki, tehát mai napig nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi az az erdélyiség, hanem egy kicsit pótmagyarok lettünk. Azt tudjuk, hogy erdélyi magyar az, aki nem román, és nem anyamagyar, de hogy pontosan micsoda, arra még nem adtunk épkézláb választ. Mindenki elkezdett Magyarországon kapcsolatokat építeni. Ugyanazt csináljuk mi erdélyi magyarok, mint a magyarországi magyarok, mikor nyugatra orientálódnak. Fejben másodikként elkezdünk igazodni egy „erősebb” társasághoz.
– Abból a vízióból, amit felépítettél és képviselsz, úgy látom, hogy egy momentum hiányzik, ami a magyar irodalomban állandóan jelen van: a harc. Egymás ellen, nyugat ellen, a románok ellen, tehát állandóan valamivel szemben határozzuk meg magunkat. A te kulturális küldetésed azonban nem ilyen.
– Én arról beszélek, hogy a saját történeteinket kell elmesélni. Nem biztos, hogy ezek egyetemes emberi történetek, mert mégiscsak a Kárpát-medencében születtünk. De valóban azt gondolom, hogy a jó író az, aki úgy tudja elmesélni a történetét, hogy elhiszed neki, a nagy író pedig az, aki úgy tudja elmesélni a történetét, hogy a sajátodként olvasod végig. Nekünk nagy írókra volna szükségünk, akik úgy mesélik el az elmúlt 100 évet Erdélytől Chicagóig, tehát a diaszpórával bezárólag, hogy a magunkénak érezzük a történeteiket. Harc az van, de annak a fókusza szerintem nem a Kárpát-medencében található. A jelenlegi kultúrharc célja, hogy 100 év múlva lesznek-e magyar olvasói a magyar irodalomnak. Ez a globalista ideológiákkal szembeni küzdelem, és ebben nekünk, magyaroknak az a szerepünk, hogy a saját történeteinket hitelesen elmeséljük, saját identitásunkat megerősítsük.
