Egy irodalmárdinasztia legifjabb tagja

A magyar széppróza napján.

Bemutatkozik a fiatal tehetség, Csengey Balázs, akinek édesapja ismert író volt.

– Mesélj néhány dolgot az irodalomhoz fűződő viszonyodról, hiszen ez a te családod esetében cseppet sem marginális kérdés. Édesapád, Csengey Dénes neves író volt, édesanyád, bátyád és te magad is magyar szakos tanári végzettséggel rendelkeztek. Ez már amolyan dinasztikus dolognak tűnik. Családi „kényszer”? Szerelem? Hivatás?

– Egyik sem, és valahol persze mindhárom. Senki nem kényszerített arra, hogy olvassak, de szüleimnek köszönhetően azért roskadoztak otthon a teher alatt a könyvespolcok. Számítógépünk talán 18 éves koromban lett, a tévénézés ritka kegy volt, hetente egy-egy filmet vagy meccset néztem meg talán. Ezt gyerekként nyilván fájlaltam, így utólag cseppet sem. Rajzfilmek helyett esténként Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét olvasta édesanyám vagy éppen édesapám. Első önálló olvasói élményként Mark Twain, Karl May, Jules Verne és Jókai regényei voltak a meghatározók, majd nyilván jött minden más. Nem volt tudatos, eleve elrendelt választás a magyar szak, csak szerettem olvasni. Ennek köszönhetően általános és középiskolában is lényegében tanulás nélkül sikerült elég jól szerepelni magyarból, ezért pályakép nélkül döntöttem úgy, hogy továbbra is azzal szeretnék foglalkozni, amit szeretek. Az irodalom, ének, foci hármasból pedig az elsőre esett a választás.

– Az irodalom melyik ága áll hozzád a legközelebb? Mit olvasol szívesen, mely alkotók műveit veszed szívesen a kezedbe? Olvasol-e Csengey Dénest?

– Az imént említettem már a korai kedvenceket, középiskolában Camus és Kafka fogott meg a leginkább Csáth és Pilinszky mellett. Az egyetemen aztán végérvényesen beleszerettem az orosz romantikába és realizmusba, Lermontov sokat adott, aztán Dosztojevszkij és az Ördögök, majd a Karamazov testvérek helyezték egészen más megvilágításba azt, amit addig gondoltam a szépirodalomról. Vagyis fenét a szépirodalomról, az életről, mindenről. Borzasztó, hogy nem lehet őket újra először olvasni! Talán még Krasznahorkai Sátántangója vert fejbe hasonló erővel. Jerofejev, Kundera, Németh László és Bertha Bulcsu is nagy kedvenc, de igyekszem mostanában több kortársat olvasni, Peter Handke, Eugen Ruge, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Szálinger Balázs vagy éppen Parti Nagy Lajos kötetei egyaránt megtalálhatók a polcon. Persze hogy olvasok Csengey Dénest, illetve kortársait is, valahogy meg kell ismerni azt a korszakot, hiszen a nyolcvanas években én igazából csak születtem, nem éltem.

– Milyen érzés Csengeyként Csengey Dénest olvasni? Mennyiben alakult át benned az édesapádról megmaradt kevés emlékképed vagy amit édesanyád mesélt róla?

– Hű, hát nyilván más őt olvasni, mint bármi egyebet. A prózájában felmerülő fontos helyszínek egy részét én is jól ismerem, így még otthonosabban tudok mozogni olvasóként a regénytérben. A lélektani, morális kérdésfelvetések pedig természetesen más képet mutatnak, mint amik egy ötéves kisgyerekben megmaradnak az édesapjáról. Az „örülök hogy itthon van, hogy játszunk...” mellett jobb híján az írásaiból ismerhetem meg világlátását, vívódásait, csalódásait, tehát lényegében az apa után az embert. Ez persze ingoványos talaj, hiszen szépirodalmi műveknél a főszereplőt a szerzővel egészében azonosítani komoly hiba lenne, még ha autodiegetikus elbeszélőről van is szó, de szerencsére esszéiben teljes nyíltsággal vállalja magát, nézeteit, álmait. Ha elkerülöm az önsajnálat kísértését, akkor kifejezetten jó olvasni, hiszen úgy érzem, hogy már nemcsak azért lehetek rá büszke, mert neki van a legbozontosabb szakálla vagy mert ő olvassa fel egyhuzamban a leghosszabb népmesét, hanem azért is, ahogyan gondolkodott, ahogyan élt, amit tett. Ebben a megismerési folyamatban azért persze segít édesanyám is, valamint igyekszem édesapám régi barátaival, írótársaival is felvenni a kapcsolatot az utóbbi években, ők is rengeteg történettel gazdagítják a róla alkotott képet. Lehet, hogy kicsit hasonló a helyzetem, mint Lengyel Péter Cseréptörésében a főszereplő Bárán Jánosnak, aki fejébe veszi, hogy ahhoz, hogy tudja, ki ő, először meg kell tudnia, ki kell kutatnia, hogy ki volt, mi volt a háborúban eltűnt apja.

– Évekig tanítottál egy keszthelyi gimnáziumban, egy ideje viszont más terepen „gyakorlod” az irodalmat, hiszen 2018 óta a Cseh Tamás Archívum kutató-dokumentátor munkatársa vagy. Mesélj nekünk erről kicsit!

– Hanák Gábor, az archívum alapítója keresett meg még egy jó évvel korábban, megmutatta az archívumot, az édesapámmal kapcsolatos anyagokat is, és zárójelben megjegyezte, hogy szívesen látna munkatársként. Egy darabig érlelődött a gondolat, aztán igent mondtam. Cseh Tamás életműve hatalmas. A Cseh–Bereményi-dalok, a képzőművészeti alkotások, a színházi, tévés, filmes szereplések... Ezeknek egy jó része már megvan digitalizálva és feldolgozva az archívumban, egy része digitalizálás utáni feldolgozásra vár. De az anyagmennyiség is folyamatosan bővül, szinte nincs olyan hazautam Keszthelyre, hogy ne kotorásznék édesapám kéziratai között, és ne találnék Tamáshoz kapcsolódó anyagot. A minap éppen egy eddig általam sem olvasott rövid filmforgatókönyvet találtam, mely Cseh Tamással nyit és zárul.

Az archívumban is vannak feladataim csak Tamáshoz kapcsolódóan, de természetesen kettejük közös munkájával is foglalkozom, közel ötevn tételből álló levelezésüket például már sikerült rendszerezni és feldolgozni, ahogyan Tamás másokkal történő levelezését is. Mondjuk utóbbiak nyilván egyoldalúak, a Tamásnak címzett levelek vannak meg, míg az apával való levelezés kétirányú folyamatát sikerült dokumentálni.

A 2020-as évben sajnos nem volt lehetőségünk kitelepülésre, kiállítás, koncertvetítés vagy bármilyen program szervezésére, reméljük, hogy az idei év második felében már újraindulhat az élet, és azt is, hogy ennek részesei lehetünk.

– Publikációk? Az apai örökség archiválása, digitalizálása együtt jár egyfajta publikációs tevékenységgel is. Milyen lépéseket tettél eddig, és mik a terveid?

– Publikációból nincs sok. A csehtamasarchivum.hu oldalon a Történetek között jegyeztem néhányat, korábban az Agria folyóiratba írtam pár sort édesapám egy levele mellé fülszövegnek, illetve tavaly a Hitelben jelent meg egy tanulmányom, ami Cseh Tamás és Csengey Dénes közös alkotói korszakát mutatja be röviden.

Tervek nyilván vannak. Cseh Tamáshoz kapcsolódóan van három monodrámája édesapámnak, melyek szerzői kötetben még soha nem jelentek meg. Ezeket, ha minden jól megy, az idén sikerül a Hitellel kiadni. A háromból egy a Cseh Tamásnak írt Mélyrepülés, melyet Cseh András, Cseh Tamás fia fog illusztrálni.

Emellett vannak még kiadatlan írások, naplók, levelek, melyeket előbb-utóbb fel kellene dolgozni, ennek kapcsán igyekszem felkeresni, akiktől otthon levelek vannak, hátha megvan a levelezés másik fele is. Kukorelly Banditól például sikerült már szereznem néhányat, de nyilván nem mindenki tartotta meg a több mint harminc évvel ezelőtti leveleket. Persze, ahol nincs kézzelfogható dokumentum, fénykép, videó, levél, dedikáció, ott is lehetnek emlékek, történetek, így akivel tudok az írótársak, a baráti kör tagjai közül, azokkal igyekszem interjút is készíteni. A koronavírus miatt ez nem a legjobb időszak a személyes találkozásokra, így jelenleg kivárok.

Igazából a kézzelfogható, meglévő hagyaték sem mondható kicsinek, de az anyaggyűjtés utolsó órájában vagyunk, ha az 1980-as évek, a prózafordulat vagy a rendszerváltás hiteles tanúival szeretnénk beszélni. Ami mostanában nem kerül elő, az már soha. Az, hogy aztán ezzel a hagyatékkal a későbbiekben mi lesz, még a jövő zenéje. Nagyon szeretném valahogy egyben tartani a gyűjteményt, hogy így kerülhessen olyan helyre, ahol megőrzik, gondozzák és feldolgozzák. Addig is hobbiként én foglalkozom vele, édesanyám pedig sokat segít a régi dobozokkal no meg apa írásképével.

– Milyen egyéb – akár alkalmi – művészeti tevékenységgel foglalkozol még? A fotók alapján, amit mutattál, úgy látom, hogy Szálinger Balázzsal volt néhány közös „akciótok”!

– Balázs is zalai, konkrétan alsópáhoki, és ő is a Vajda János Gimnáziumba járt Keszthelyre, ahol én is tanultam, majd tanítottam, sőt mindkettőnknek Hinger Tamás volt a magyartanára. Mikor visszakerültem a „sötét oldalon” a gimi kötelékébe, pont Balázst hívta meg egy rendhagyó irodalomórára. Bemutatott minket egymásnak, aztán kialakult a barátság. Ezt követően, ha a környéken járt, hazalátogatott a szüleihez, mindig becsábítottam valamelyik évfolyamra egy-egy órára, hogy Szálinger Balázs személyében lássanak, halljanak egy hús-vér költőt is a diákjaim, ne csak tankönyvízű ismereteik legyenek. A Fejér György Városi Könyvtár igazgatója, Beke Judit is rendszerint olyan programokat szervez, amelyek a fiataloknak is szólnak, a két ominózus kép is az ő jóvoltából készült, az egyik a Hévíz folyóirat antológiájának bemutatóján 2015-ben, a másik az ünnepi könyvhéten 2016-ban, a vallató szerepkör mindkét alkalommal rám hárult. Balázzsal szerencsére nem csak mikrofon előtt beszélünk, ha tehetjük, Keszthelyen vagy Pesten is összefutunk, decemberben a két ünnep között pedig már hagyománya van a keszthelyi forralt borozásnak. Mivel 2020-ban ismert okokból kimaradt, idén kétszer annyit kell majd vállalnunk. Hasonló moderálási feladatok szoktak felmerülni, Kukorelly Bandit is úgy ismertem meg, hogy lehívtam Keszthelyre a gimibe, de később Hévízen is beszélgettem vele egy író-olvasó találkozón, sőt azóta focizni is voltunk közösen.

– Nem tudok elmenni a tény mellett, hogy a munkahelyeden együtt dolgozol Cseh Tamás fiával, Andrással. Egy Csengey–Cseh párost már volt szerencsénk ismerni. Ti hogy jöttök ki egymással?

– Már említettem, hogy Andris készíti az illusztrációkat a jövendő monodrámás kötethez. Kreatív srác, szóval jobb kezekbe ez a munka nem is kerülhetett volna. Egyébként Netfüggők címen van saját kis kötete is, amihez nem kellett illusztrátor után sem kutatnia. Jóban vagyunk Andrissal és Borival, a húgával is.  Munkán kívüli közös projektként is el szoktunk menni kávézni, olykor meginni egy fröccsöt, de Kővágóörsön is többször volt szerencsém vendégeskedni náluk.