„Eredendően naiv lélek: költő”

Bemutatkozik Kertai Csenger, a költő.

– Úgy tudom, hogy a piarista gimnáziumban végeztél. Mennyiben határozza ez meg a gondolkodásmódodat, írásaidat? Voltak-e ott olyan tanáregyéniségek, akik ezen a téren hatással voltak rád?

– A Budapesti Piarista Gimnáziumban töltött időszakot eléggé ambivalensen éltem meg. Egyrészt sokat adott az, hogy megtanultam, mik egy közösség alapelvei, hogyan kell beilleszkedni egy keresztény-konzervatív értékrendszert képviselő oktatás mindennapjaiba, másrészt pont ezen oknál fogva meg kellett tanulnom azt is, hogy mik egy ideológiai alapú nevelés hiányosságai; hogy a célorientáltság hajlamos figyelmen kívül hagyni a személyes igényeket. Ebből akadtak konfliktusok, akár az irodalomoktatás szemszögéből is, mert az a pályamodell, amit az iskola ajánlott, kimondatlanul, de mellőzte az irodalmi érdeklődést a reáltárgyak javára. Ez a helyzet akkor javult, amikor Nényei Pál, maga is író, drámaíró, megérkezett az iskolába. Két évig tanított nekem irodalmat, s bár a viszonyunk nem volt szoros, mégis sokat köszönhetek neki, mert ő képviselte leginkább azt a kritikai attitűdöt, ami egy iskolai közegben talán a legfőbb elsajátítandó kompetencia lenne.

– Jelenleg egyetemista vagy. Mik a terveid, ha a kezedben lesz a diplomád? Szeretnél esetleg tanítani vagy valami egészen más jár az eszedben?

– A tanítással hadilábon állok. Hiányzik belőlem az a hivatástudat, ami szerintem ehhez elengedhetetlen. Én az írást polgári hivatásként gondolom el, ami viszont komoly anyagi kérdéseket vet fel. Nemrég egy kisebb vita alakult ki a kulter.hu oldalon annak kapcsán, hogy meg lehet-e élni ma Magyarországon az írásból. Ott is kifejtettem, hogy törekedni kellene ezeknek a viszonyoknak a rendezésére, azaz egy lényegesen átláthatóbb finanszírozási rendszer mellett egy olyan hivatástudatot kell elsajátítani, ami nem tűr meg anyagi megfontoltságú kiskapukat, mert azok csak az írás rovására mennek.

– Első köteted Mindig kivirágzik címmel 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Milyen volt a fogadtatása? Te hogyan fogtad a kezedbe? Család, barátok, szakmai visszajelzések?

– Sokat foglalkoztatott az a probléma, amit a szakma „kötetdühként” szokott jellemezni. Egy idő után kikristályosodott előttem, hogy ma az irodalmi térbe való belépésnek milyen formái azok, amikkel sikerülhet a megmutatkozás. Az érvényesülés, az önmenedzsment nálam tudatos, aminek az alapja, hogy az írást – mint fentebb utaltam rá – polgári hivatásnak képzelem el, vagyis egész egyszerűen fontos az, hogy amit írok, azt minél többen el is olvassák. Így vagy úgy, intézményes irodalmi oldalon vagy a hétköznapi olvasók oldaláról, de szerettem volna bekerülni a köztudatba, amihez a kötetet láttam belépőnek.

Sajnos az intézményes irodalmi színtéren azonban egyre kevésbé látok szerepet magamnak, mert azt tapasztalom, hogy olyan olvasói gyakorlatot alkalmaz, ami sokszor kisajátítja magának az esztétikai döntéshozatal jogát anélkül, hogy a hétköznapi olvasók érdekeit figyelembe venné. Ez alatt azt értem, hogy nincs igény a nem professzionális irodalmi olvasók megszólítására. Hiányzik az irodalomból az a közösségi nyelv, ami irodalmi, esztétikai problémák vagy akár társadalmi kérdések megválaszolásában közös kiindulópont lehetne. Szerteágazó, gazdag irodalmunk van, de nagy szükség lenne egy közös nevezőre az irodalomi szcénán belül is. A hétköznapi olvasóbázis nem véletlenül ragaszkodik még mindig a nyugatos irodalmi hagyományhoz, mert ott találja meg a közösség nyelvét, ahol a saját személyes dolgait meg tudja osztani másokkal. Azt szeretném, ha Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és József Attila mellett egyre több kortárs szerző is bekerülne a köztudatba úgy, hogy ne kelljen magukon hordaniuk a szakma megkülönböztető bélyegeit.

– Ha jól értem tehát, fájdalmasan érintett, hogy szakmai oldalról nem kaptál elég megerősítést?!

– A szakmai visszajelzés hiánya azért is ért fájdalmasan, mert a kötet Tolnai Ottó által írt előszava valahol mégiscsak az irodalmi élet egyik jelentős alakjának állítása a fiatal irodalom egy szereplőjéről, ahol a szakmának minimális kötelessége lenne, hogy legalább kritika alá vegye annak az állításnak az igazságtartalmát. Mondjuk, lehetséges, hogy itt értékes irodalmi alkotás született. Persze lehet, hogy pont az ellenkezője az igaz, de vizsgálat nélkül ez egy nyitott kérdés marad.

A szakma rendelkezik azzal a presztízzsel, ami a pályakezdő íróknál rettenetes félelmeket szül, egy elmarasztó kritikánál pedig szerintem csak a kritika hiánya fájóbb. Szerintem ez volt az első nagyobb buktatóm az irodalmi életben, de ami nem öl meg, az megerősít alapon egy ilyen buktatónak lehet pedagógiai értéke is, mondjuk, megtanulni, hogy ez elsősorban mégiscsak egy magányos pálya.

– A Tolnai Ottó-féle előszó valóban rendkívül pozitív. Nem hagyományos fülszöveg, se nem igazán előszó, inkább személyes levél, baráti kéznyújtás, amelyben téged „eredendően naiv léleknek, költőnek” nevez, verseidet pedig „imáknak, daloknak”. Honnan köztetek a kapcsolat? Miért pont neki küldted el első színre lépésed teljes anyagát? És mit szólsz Tolnai megközelítéséhez?

– Tolnai Ottó előszava nekem az a muníció, ami egy életen át bizonyosság lesz, hogy megéri bíbelődni költészeti problémákkal. Persze hatalmas megtiszteltetés volt mind a fülszöveg, mind az a kvázi baráti viszony, amit azóta is ápolunk. Számomra Tolnai még a klasszikus költők, a „nagyok” közül az az író, akinek irodalmi nyelve, főleg a korai versei nagy hatással voltak rám. Vele kommunikálni még mindig kicsit olyan, mintha, mondjuk, Kosztolányival beszélgetnék, mert ő benne van abban a klasszikus költészeti hagyományban, ami számomra nem megélhető, legfeljebb csak távlatokból belátható. Palicson, Ottóéknál kicsit megnyílt ez az irodalmi múlt, amiért nagyon hálás vagyok.

Az, hogy egymásra találtunk, tulajdonképpen egy hirtelen elhatározásból született. Nem ismertük egymást korábban, csak én az ő írásait, ezért gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha Ottó írná a fülszöveget a kötetemhez. Erről többen próbáltak lebeszélni, hogy kontakt nélkül, ismeretlenül ezt nem illik. Én mégis írtam egy e-mail-t, és legnagyobb meglepetésemre két napon belül jött is a pozitív válasz.

A naivitás, amit ő kiemel a verseim kapcsán, szorosan mellettem jár, főleg az első kötetem verseiben mint sajátos szövegalkotó, szövegteremtő erő, bár manapság tudatosan próbálom hanyagolni, mert megvan a veszélye, hogy inkább annak a szerepnek feleljek meg, amit valaki más jelölt ki nekem, mintsem a magam útján járjak.

– Verseidet olvasva valahogy a fény szó jutott az eszembe, s talán erre utal a kötetcímmé emelt vers mondandója is. Kérlek, világosítsd meg nekünk kicsit, hogy miért pont ezt választottad címnek, és hogy általánosságban – a fény megközelítéséből – milyen alkatú embernek tartod magad?

– A fény nálam mindig ellenpólusként jelentkezik, nem feltétlenül a sötétség ellenpólusaként, de valaminek, ami törést idéz elő a hétköznapokban. A törés olyan kielégítetlenség, amit egy örök veszteségélményhez tudnék hasonlítani, feloldása pedig feladat. A veszteségnek azért lehetnek elsősorban vallásos felhangjai, mert a veszteség legegyszerűbben egy szeretett személy elvesztésén keresztül ábrázolható, aminek általánosított, klasszikus alakja sokszor egy atyaszerep, egy istenkép. Ez az istenkép hagyományaiban számomra Kierkegaard és József Attila munkásságán keresztül jelentkezik, valahol ezeket próbálom továbbírni, saját képemre alakítani. 

A fény persze ebben az értelemben akár avíttas szimbolikának is tűnhet, de archetipikusan annyira belénk van kódolva, annyira hordozom magamban, hogy a verseknek szerves része lett. Akárcsak más természeti képek, a virágok, a madarak, esetleg a drágakövek.

– A kötet megjelenését már számos folyóirat-publikáció megelőzte, többek között a Forrás, a Székelyföld, az Irodalmi Jelen, a Kalligram, a Pannon Tükör és az Új Forrás is közölték írásaidat, sőt több antológiában is szerepeltél már. Mikor publikáltál először, és hogyan vetted a bátorságot, hogy így megmutasd magad?

– Valamikor régen, egy novellaantológiában kezdtem, amiért még én fizettem, hogy megjelenhessen, de első publikálásnak jó volt. A megmutatkozás számomra az írás szerves része. Mint ahogy az írás közben valami megmutatkozik abból, ami rejtve van bennem, amire nem találom a választ, úgy tudok megmutatkozni egy közösség előtt is. Igazából ez valahol önismereti folyamat, magammá válni úgy, hogy egyre kevesebb dolgot rejtegetek magamból, ami talán az érettséghez kapcsolódik. Ahogy egyre több részletet engedek láttatni magamból (hiányosságokat, erősségeket), úgy válik egyre tisztábbá a kép, ami számomra csak egy közösségen keresztül értelmezhető.

Az írásaim is hasonlóan fejlődnek. Nem úgy, hogy mindig megújulnak vagy más és más írói szerepet keresnek, hanem hogy megtartják az alapmotívumaikat, amit most csak az emberi és isteni szembenállás kettősségének dinamikus párbeszédeként jellemeznék. Ami változik, az a lírai eszköztár bővülése, egy-egy új témát vagy éppen új nyelvet már könnyebben idomít magához ez a nyelv.

– Hogyan kerültél szorosabb kapcsolatba az Új Forrás folyóirattal, ahol, ha jól tudom, szerkesztői munkát is végzel? Mit takar pontosabban a Forráspont rovat? Mivel foglalkozol ennek keretében? Vannak-e hosszú távú szerkesztői terveid?

– Sok segítséget kaptam az Új Forrástól, főleg Papp Mátétól. Az ő révén kerültem be a szerkesztőgárdába. Mindig jó érzés olyan irodalmi bázisok működésébe belelátni, ahol a tehetséggondozás egy alapvető kritérium, és máshogy gondolják el a ma egyértelműen hierarchikus irodalmi berendezkedést. Ahol az egyetlen összetartó kapocs a friss hang és a tehetség, nem pedig a familiaritás és az ismeretség. Erre még jó példa lehetne az újonnan alapult nincs.online, vagy a Hévíz, ahol kezdő szerzők igényes bemutatkozása van fókuszban. A Forráspont is hasonló célkitűzésekkel működik. Makáry Sebestyén és jómagam próbálunk lehetőséget biztosítani a megmutatkozásra, de elég nehéz dolgunk van, főleg, hogy eddig ragaszkodtunk az élőszóban történő interjúkhoz.

A szerkesztés és az írás azonban – most már látom – két külön munka. Itt, Magyarországon a szerkesztői munka szinte valami olyan elsajátítandó szakmai kötelesség, amihez jobb híján alkalmazkodnia kell minden olyan irodalmárnak, aki pénzt is szeretne keresni. Iszonyú logisztikai és rendszerszintű látásmód kell hozzá, amihez úgy látom, nekem türelmem és energiám is kevés, de a havi rendszerességű szövegek gondozása talán belefér. Egy idő múlva szeretnék inkább teljes köteteket szerkeszteni, évente egy-kettőt, felnőni és megöregedni a szövegekkel, rajta hagyni a kézjegyem egy fiatalabb alkotó munkáin.

– Úgy tudom, most fog megjelenni második köteted, a Hogy nekem jó legyen című verseskötet. Mit lehet róla előzetesben tudni?

– Igen, most a napokban jelenik meg a Napkút Kiadónál, Nyerges Gábor Ádám szerkesztésében és Simon Márton fülszövegével. A kötetben szereplő verseket a vallásos költészet kísérletező újragondolása jellemzi. A cím a gondviselés hozzám legközelebb álló profanizált megfogalmazása, ami egyben az egyetlen lehetséges kijelentéssé is érlelődött bennem. Vagyis a Hogy nekem jó legyen annak a tapasztalata, hogy az egyént ért megpróbáltatások csak egy vallásos diskurzusban írhatók le, ahol az egyén mindennapjai hitbeli kérdésként realizálódnak. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak a hit abszurditásában vagyunk képesek kimondani, hogy a velünk történt borzalmak a mi javunkra, a mi boldogulásunkra vannak.