Versre kulcsolt kézzel
Iancu Laura műve valóban oratórium, azaz szakrális hely, találkozási pont, egyben többtételes, drámai hatású kompozíció.
A katolikus egyház évezredes szertartásrendjében mindig is kiemelt szerepe volt a kéznek. A kitárt kéz az áldás, az összekulcsolt kezek az imádság, a nyitott tenyér az ostya és a bor, valamint a szentelendő személy feje fölött a hatalom átadásának jelképe. Az önmagára keresztet vető vagy a homlokra és a hívek felé a levegőbe keresztet rajzoló kéz, az ég felé irányzott, nyitott tenyér ősi erők áramlásának útját jelzik.
Iancu Laura legújabb, nyolcadik verseskötetében nemcsak a címbe emelt – Oratórium – hely és lelkiállapot megjelölésből körvonalazódik elő ennek a szakrális térnek és imádságos hangvételű vallomáskorpusznak a jellege, hanem a fentebb említett kézmotívum számtalan formájának versbe idézéséből is. Az öt ciklus 81 versében 36 alkalommal szerepel a kéz, és még számolatlanul sok esetben az ujjak, a tenyér, a karok, a vállak a maguk metaforikus sokféleségében. A szerelem vágyakozó simogatásában: „Amikor a kezedről / írok zaklatott leszek” (Amikor a kezedről), az imádság mozdulataiban: „imakönyvet / lapozó kezeken” (Este a faluban 15.) vagy akár a paradox módon üres kézzel vívott háborúban: „Fegyverem széttárt kezem” (Amikor indulsz).
S bármennyire is a lélek tájain mozog a mondandó, a kötetnek van egy materiális síkja is. A költő lényegében körberajzolja az emberi testet (Amikor a kezedről), látleletet ad, s közben szembeállítja egymással a test és lélek széttartó, bipoláris erőit. „Előbb csak az este aztán / csontjaim vashangú roppanása / fájdítja meg éjszakáim / hallgatom a négy fal görcsét” (Amikor megjöttél). A test, a csont fájdalma, a kéz, a láb, az arc és a szív sebei ellentétes irányba húzzák: „Visszafele élek […] nincs templom nincs vasárnap” (Amikor más nyelven szólok hozzád).
Van ebben a deszakralizált, templomtalanított, vasárnaptalanított életben valami ijesztő sivárság, amit az önéletrajzi elszólások miatt – „úgy álltam ott mint / halotti anyakönyvből / megszökött tíz betű / tonnás szavakkal” (Amikor hazafelé tartottam) vagy „fáiból temetek negyvenegy éve” (Amikor harmadszor szóltak) – nem tudunk nem magának a szerzőnek saját, fájdalmasan megélt hiátusaira vonatkoztatni. Ahogy az egykoron birtokolt fényt keresi: „Sötét van már húsz esztendeje”, ahogy könyörög, aztán vádaskodik: „Hát tagadhatom, hogy vádollak?” vagy ahogy próbálja párbeszédre késztetni az Istent: „Áruld el, Uram, / miféle ima fonja egymásba ujjaim?” (Este a faluban 7.), mind-mind saját belső vívódásainak segélykiáltásai.
Hihetetlen nagy bátorságnak tartjuk ezt a „nyílt” önkitárulkozást, ahogy Iancu Laura versre kulcsolt kézzel imádkozza bele fájdalmait, félelmeit az Oratórium nyilvánosságába. Mert ez az. Nyilvánosság. S talán megkockáztathatom: közösség. Az alkotó, az olvasók és talán minden hitéért önmagával megharcoló keresztény ember közössége. S mint az ókeresztény kor nyilvános közgyónásai, úgy visszhangoznak el e közösség feje felett a kétségbeesett sorok: „Vedd úgy hogy ordítok / földhöz vágom olykor a szavakat” (Amikor felébredsz). Méghozzá „nagypéntek szagú szavakat” (Amikor Szent György napján), amelyben „a nyelv a betű mind rideg” (Amikor az utolsó) sőt maguk a szavak is félnek: „Játszom / a szavakkal hogy ne féljenek” (Amikor azt hallom).
Szinte látni véljük magunk előtt az oratóriumban tépelődő alakot, akinek belső háborgására búrát húz a néma, mozdulatlan idő. „Nincs helyem / ebben a névtelen / mozdulatlanságban / a faggatástól fülledt / hatvanperces templomban / ahol raboskodom” (Amikor éjfél közeleg). A kötet első négy ciklusának 30-10-10-10 versimájában talán a központozást mellőző és kivétel nélkül 18 sorból álló szövegek sugallják ezt az állandóságba merevedett mozdulatlanságot. Mintha állna az idő. Hatvan perc, hatvan vers, hatvan ima, hatvan címbe emelt és ezzel hangsúlyossá tett amikor.
S ezzel az „amikorral” mégis kimozdul a költő az általánosság mozdulatlan beszédhelyzetéből, s egész konkrét élet- és lélekhelyzetekre utal. Elhelyez, rámutat, megidéz. Szimbolikus jelentőségűnek érezzük azt a tapintatos, az emberi szem számára nem látható, szinte csak mellékesen megörökített apró mozdulatot, amely még ebben a költő által régóta megélt lelki szárazságban is „egykor mindennap láttalak, / amerre mentél, mentem utánad, / járásod járásom volt” (Este a faluban 2.) – tehát ma már nem – igaz tanúságtevésként magasodik a teljes korpusz fölé: „keresztet vetettem nyelvemmel / szájpadlásomra” (Amikor bejártam). Ezt a finom kis megjegyzést a hitben való hűség jeleként értékeljük. Nemcsak „amikor”, hanem mindig! Akkor is, ha…!
S ez a fájdalomban megforgatott hűség az egész eddigi Iancu-életmű sajátja, amely nemcsak az Isten, hanem az édesanya, az emberi kapcsolatok, az irodalom és a haza iránti elköteleződésben is rendre megnyilvánul. Több versében is utal a saját és a magyarság számára egyaránt elvesztett hazára, amelyet a győztesek „emberevő békéje” (Este a faluban 14.) száz éve, Trianonban – „a halálszagú Versailles”-ban (Amikor elrejtőzöl) – „darabország”-gá csonkított. A haza elvesztése azonban nála egyet jelent az anya elvesztésével is, s nemcsak szimbolikus értelemben, hanem a köztük meredező mintegy ezer kilométernyi valóságban is. „Áruld el, Uram, / a köldökzsinór, az ezer kilométer / miféle kötél, hogy anyatejjel öl?” (Este a faluban 20.)
Ebben az értelemben (is) mondhatjuk, hogy nemcsak a kötet, hanem az egész életmű tudatos építkezéssel készült. Az Este a faluban ciklus versei ennek a versgyűjteményeken átívelő hídnak, „köldökzsinór”-nak (Este a faluban 20.) szemléletes imádságai. A 2012-es Kinek a semmi a mindene kötetben bukkan fel az első két Istent faggató kérdés- és kételygyűjtemény. A 2014-es Míg kabátot cserél Isten kötetben már tíz (1–10) szerepel, az első kettő ismétlődik, a 2017-es Éjszaka a gyermekben újabb kettő (11, 12), a 2019-es András érkezése kötetben pedig további négy darabot olvashatunk (16–19). E legújabb gyűjteményben, az Oratóriumban összesen 21 szerepel: az összes eddig megjelent és öt újabb, a 13–15-ös, továbbá a 0 és a 20-as sorszámot viselő korpuszok.
Az archaikus, a moldvai magyarság hangján megszólaló költő 21 nagy, provokatív kérdése, jajkiáltása – „De azt már csak Te tudhatod, / miért jajszó minden imám” (Este a faluban 7.) – a kereszténység 21 századnyi történetének örök bizonytalanságaival ostromolja az eget: félelem, bűn, szerelmi bánat, emberi igazságtalanság, háború, halál, hitbéli kétely robbantják ki belőle a „tonnás szavakat” (Amikor hazafelé tartottam). A költőtől szokatlan indulattal kéri számon Istenen a szavakat: „Vedd komolyan, Uram, / nincsen szó, ha nem Te beszélsz!” (Este a faluban 10.).
Iancu Laura műve valóban oratórium, azaz szakrális hely, találkozási pont, egyben többtételes, drámai hatású kompozíció: a „néma Isten” szavára leső ember imája. Kulcsoljuk mi is versre a kezünket, lelkünket!
Iancu Laura: Oratórium (Magyar Napló Kiadó, 2020)
