Egymillió barátunk

Nemzeti régiók ügye: összegyűlt az egymillió szignó, s nem is csak három európai országból, ahogyan néhány hónappal ezelőtt, amikor az eredeti határidő lejárt.

Hálózatokban élünk. Életünket a kapcsolatok kusza hálója építi, s ahol ezeknek a viszonyoknak csomósodásai kialakulnak, ott közösségek keletkeznek. Baráti társaságok, szakmai műhelyek, értékközösségek vagy akár szélesebb, kulturális kohéziók, nemzeti-etnikai csoportok, kisebbségek, nemzetek.  

Pesty Laciéknál gimnazista koromban jártam először. Buliból jövet, buliba menet, már nem emlékszem. Nem tartoztunk egy bandába, de ahogy az lenni szokott, valaki ismert valakit, így összekeveredtünk. Aztán pár év múlva, a rendszerváltás forgatagában már gyakrabban találkoztunk. Ő filmezett, híres fekete dobozában rögzítette a tényeket, én pedig – mint sok huszonéves akkoriban – igyekeztem a tények alakításához hozzátenni, ami erőmből tellett. Szőttük életünk hálóját, s beleszőttük egymást, egymás barátait, egymás értékeit, de tán helyesebb, ha azt mondom, valahogyan közös értékeink körül szövődtek személyes világaink.

A minap kerestem, de nem vette föl a telefont. Csak annyi válasz érkezett: visszahívlak. Szerettem volna első kézből megtudni, mi történt Rigában. Az utolsó országban, ahol február hetedikéig, a megadott határidőig összegyűlt a szükséges aláírástömeg az Európa őshonos nemzeti kisebbségeiért indított székely kezdeményezés alatt. Tudtam, hogy Laci Lettországban van, hiszen mindenhová elment mint kampányfőnök, hogy segítse a hajrát. Románia, Szlovákia, Horvátország, Litvánia, Svédország, Spanyolország, Szlovénia, Lettország – igazi európai turné. És mindenhol sikerült megértetnie az emberekkel, mennyire fontos a kisebbségi régiók ügye. A kampány egyik csúcspontja – a budapesti kampánycsapat szerint – az volt, amikor Carles Puigdemont, a katalánok száműzött politikai vezetője határozottan kiállt a Sign it Europe mellett. A politikus Twitter-bejegyzése után Spanyolországot elöntötte az aláírási láz. Pár óra alatt ötvennégyezer szignó gyűlt össze a szükséges negyvenezer helyett.

Fontosnak tartottam az ügyet. Jó évvel ezelőtt, amikor barátom kezébe vette a kampányt, leültünk beszélgetni.

– Egymillió aláírás? – vontam meg a vállam. – A háromszázmilliós Európában ez nem tűnik olyan soknak...

Úgy nézett rám, mint megértő elmegyógyász, aki különösen furcsa esettel találkozik, de igyekszik leplezni megdöbbenését, noha tudja: disszertációt fog írni a jelenségről. Elütötte a pillanat kellemetlenségét egy tréfával, majd elmagyarázta, hogy a kampányban nem az aláírás ténye a kulcs, hanem az, hogy a kisebbségben élő európaiak tömegei szerezzenek tudomást a kezdeményezésről, és értsék meg, mennyire fontos az ügy. Az aláírás onnan már valóban nem annyira nehéz: ötven másodperces aktivitás: klikk, klikk, klikk...

Hát most, íme összegyűlt az egymillió szignó, s nem is csak három európai országból, ahogyan néhány hónappal ezelőtt, amikor az eredeti határidő lejárt. 2020. május 7-ig csak Magyarország, Románia és Szlovákia polgárai támogatták kellő számban a nemzeti régiók ügyét. Szerencsére a járványra hivatkozva sikerült meghosszabbítani a határidőt. Az új terminus február hetedike lett.

Délelőtt csöngött a telefon. Pesty László volt a vonal végén.

– Andriskám, átjöttök? Kampányzárót, eredményvárót tartunk. Éjfélig kell meglennie az aláírásoknak. És bár most már nem kétséges a siker, a végleges számokat még senki nem tudja.

Hebegtem valamit a járványról, de Laci megnyugtatott.

– Dolgozni fogunk. Ez egy munkaértekezlet lesz. Jókedvű munkaértekezlet.

Így aztán estefelé leparkoltunk a kampányközpont előtt, Pestyék házánál, ahol valamikor régen, gimnazistaként fordultam meg először. Most is tele volt az épület barátokkal. Sokakat nem ismertem, de mindenkiről kiderült, ki a közös cimbora, kolléga, harcostárs, hogyan vagyunk azonos hálózat részei.

Mikor kicsit elcsendesedett az ünneplés, barátom érdekes beszédet mondott.

– Amikor egy ilyen éven túl van az ember, érdemes kissé komolynak lenni – kezdte, majd elmondta, hogy hetvenhat ilyen kezdeményezés indult az unióban, s abból eddig csak öt lett sikeres. – Mi vagyunk a hatodikok!

Megköszönte a segítséget, elsősorban a közelmúltban elhunyt Szőcs Gézának, aki „ezért a kampányért sokkal többet tett, mint amit a szobában lévők tudnak vagy sejtenek”, és megköszönte a segítséget a médiának, a támogatóknak, a résztvevőknek – mint kiderült, a stábban az elmúlt évben majdnem hetven ember fordult meg –, és megköszönte a munkát azoknak is, akik gáncsolták az ügyet.

Ugye milyen érdekes? Na, mindjárt rá is kérdeztem. Kiderült, hogy a kampány körül, mint a ringlispíl, úgy forogtak a különböző érdekek különböző képviselői. Voltak csöndes megfigyelők, akik vélhetően csak annyit akartak tudni, nem veszélyeztet-e ilyen vagy olyan nemzetbiztonsági érdeket a kezdeményezés, de voltak kerékkötők is, akik bizony ott akadályozták a programot, ahol tudták.

Mi, itt a Kárpát-medencében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magyar kisebbségek helyzete a legnyomorúságosabb a kontinensen. Ez azonban nagyon messze van az igazságtól. Akármilyen elszántan is tudunk torzsalkodni a románokkal, szlovákokkal, szerbekkel, mikor kivel, azért bennünket egyben tart egy ősrégi kulturális háló, a hajdani Magyar Királyság öröksége, a dunai monarchia hagyatéka, közép-európaiságunk mentális valósága. Ám sok helyen nincs ilyen tradíció. Az utóbbi évszázadban nemcsak a határokat tologatták Európában, de sokszor a népeket is. Az újonnan egymás mellé sodródott nemzetiségek között így gyakran csak a félelmes gyanakvás munkál.

– Hogy ezt megérthettük, hogy megtanultuk, miképpen kell bánni ezekkel a szorongásokkal, az azoknak is köszönhető, akik nyíltan vagy fedetten dolgoztak céljaink ellen – magyarázta a kampányfőnök.

Fátylat lehetne borítani az ügyre, de a szervezők most úgy remélik, hosszabb távon is hasznát vehetik majd ennek a tudásnak. Az elmúlt évben ugyanis nem pusztán aláírások és lájkok gyűltek össze, de kialakult egy jó ötszázezer résztvevős európai hálózat, amelyik a jövőben is képes lenne együttműködni.

– Tele vagyunk projektekkel – mosolygott barátom. – És nem mosóport fogunk árulni – tette hozzá.

Nem faggattam. Ma estére éppen elég az, hogy kilenc országban több mint egymillió európai barátunk aláírta a kezdeményezést, s ezzel az őshonos kisebbségek ügye felkerült az unió problématérképére. Esélyt kaptunk arra, hogy a nemzeti-kisebbségi régiók megmaradhassanak, megőrizhessék nyelvi, kulturális sajátosságaikat, mindannyiunk hazája, Európa pedig megtartsa azt a sokszínű hálót, amely létének értelmét jelenti.

Köszönjük az aláíróknak, köszönjük a szervezőknek, köszönjük barátainknak!