Elveszni a Kosztolányi-kozmoszban
A Petőfi Irodalmi Múzeum szeptember 21-én nyitotta meg Édes Anna / Kosztolányi – Trianon 100 című kiállítását.
A tárlat rendhagyó módon egyetlen irodalmi mű világán keresztül mutatja be a száz évvel ezelőtti korszakot, és idézi fel Trianon emlékezetét: a történelmi hátteret, a máig velünk élő legendákat és tényeket, a regény keletkezéstörténetét, az alkotásmód sajátosságait, az író szerepvállalásait és útkeresését a történelem szédületében. A kiállítás megnyitóján jártunk.
Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter köszöntőjét Kosztolányi 1930-ban, a Nyugatnak írt gondolatával kezdte: „Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – „áldjon vagy verjen sors keze” –: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”
A miniszter elmondta, hogy 100 év után ez a kiállítás újra alkalom arra, hogy szembenézzünk a múlttal, leltározzuk a jelent, és igyekezzünk a jövőbe tekinteni. A világ, amelyben élünk sokat változott, a kérdésre adandó felelt azonban egyáltalán nem. Hogyan lehet elbeszélni a történelmet? Hogyan lehet megmutatni a katasztrófákat? Hogyan lehet magyarként Trianonról beszélni? Lehet-e teljes életet élni megcsonkítva? Lehet-e állni lábak nélkül, ölelni karok nélkül, a veszteség fájdalmával együtt élni úgy, hogy az ne váljon identitásunk részévé? Baj-e, ha a veszteség a nemzeti önazonosságunk egy darabja? Az elmúlt 100 esztendő magyarsága számára újra és újra felmerülő és megválaszolandó kérdések ezek. Hogyan lehet hitelesen bemutatni azt, ami velünk történt? Az emberi sorsokat, a húsba vágó veszteségeket, a mindennapokat, amelyek körülvették az életet. A Petőfi Irodalmi Múzeum egy művet és annak íróját hívta segítségül, hogy beszéljen a múltról, arról, hogy a háborús veszteség és az összeomlás után egy eleve kudarcra ítélt társadalmi kísérlet hogyan hagyta meghalni Szent István ezer esztendős országát, miközben először hozott létre totális államot és intézményesített állami terrort Magyarországon. A trianoni nemzedéket, amelyhez Kosztolányi is tartozott, elvágták otthonától, családjától, gyermekkorától, hőseitől; így vált ez a katasztrófa személyes üggyé a teljes magyarság számára. A veszteség nagysága teremtett identitást, mert „magyar az, akinek fáj Trianon” – idézte Gulyás Gergely a magyar irodalom egy másik nagyját.
A miniszter hangsúlyozta, hogy az igazságunkkal ugyan magunkra maradtunk, de a nemzet mégis feltámadt. Mert az egyén élhet hazugságban, egy nemzetnek azonban sohasem szabad. Az egyén megtagadhatja őseit, rátámadhat hazájára, elvesztheti identitását, de egy nemzet nem mondhat le önazonosságáról, mert a következő generációkat fosztja meg attól, hogy ugyanúgy élhessenek, érezhessenek, ugyanazt a nyelvet beszéljék, mint őseik. Trianon tanulsága, hogy a nemzet még az országnál is fontosabb. A mögöttünk hagyott 100 év rendkívül nehéz próbáját kiálltuk; míg Európa egyre több országa küzd azzal, hogy a határaikon belül élőkkel hogyan tanítsák meg a nyelvüket, addig egy évszázaddal Trianon után is több millióan beszélnek, sőt éreznek magyarul, az ország határain kívül is, szerte a világban. Az előttünk álló évszázad feladata, hogy megmaradjunk, erősödjünk, gyarapodjunk – zárta gondolatait Gulyás Gergely.
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója beszédében köszönetet nyilvánított Parádi Andreának, kiemelve a kurátor asszony tárgyi tudását, szakmai alázatát és szeretetét Kosztolányi iránt, és Széki Andrásnak, aki a kiállítás látványtervét és grafikáját készítette. Háláját fejezte ki a digitális installációkért felelős Kiégő Izzóknak, a projektvezetőknek, és a kiállítás létrehozásában szerepet vállaló összes szakértőnek és munkatársnak. Külön köszönettel illette Lantos Zoltán hegedűművészt, aki a megnyitón Domonkos Csilla zenei szerzeményeiből adott elő improvizációkat és variációkat, illetve Zsigmond Emőke színművészt; ő két verssel, és egy regényrészlettel gazdagította a megnyitót. A főigazgató hangsúlyozta, ő maga is nagy szeretettel veszik el a Kosztolányi-kozmoszban, s mert a kiállítás – a járványra tekintettel – nem tudott a tervezett, június 4-i időpontban megnyitni, most még hangsúlyosabb köszönet illet mindenkit, aki segédkezett az életre hívásában.
A tárlatot Száraz Miklós György író nyitotta meg, aki elmondta, hogy írók nélkül a múlt színtelen és íztelen volna, s az irodalom magabiztossá, önismeretben is gazdaggá tesz népeket, mert a valóságot ragadja meg. A sokat olvasó ember pontosabban helyezi el magát a múltjában, így a jelenében is. Az író szerint az Édes Anna egy tüneményes horror, amely a fejünkben él; a regény cselekménye látszólag könnyen összefoglalható, hirtelen és végzetszerűen gyilkolnak meg benne egy házaspárt. A mű idestova 100 éve született, s már sokan, sokféleképpen magyarázták, de abban minden kritikusa egyetért, hogy remekmű. Ám akik a bűntény okait boncolgatják, rossz nyomon járnak, mert Édes Anna története nem krimi, hanem horror. Ugyanis az, hogy meggyilkolnak benne két, egyébként nem különösebben szerethető embert, szinte mellékes ahhoz képest, ahogy kínpadra vonnak, kínzó lassúsággal emésztenek el, és tesznek tönkre benne egy ártatlan, fiatal nőt… és egy országot.
Száraz Miklós György elmondta, ha Kosztolányi jut eszébe, mindig felderül, s a lelke megtelik szeretettel, pedig tudjuk, hogy az Édes Anna szerzője vívódó, borúlátó volt; a körülötte lévő pokolból született a mű: világháború, vörösterror, fehérterror, román megszállás, az ország szétdarabolása, szülővárosa, gyerekkorának helyszínei egy ellenséges állam fennhatósága alatt, ahová évekig a lábát sem tehette. Erről is szól a kiállítás. Felesége szerint Kosztolányi fuldokolt a fájdalomban, kínlódott, dühöngött, s valahol azt írta, hogy Édes Anna neve az édesanyát idézi, így természetesen az anyaországot is. Száraz Miklós György azt ajánlotta, mindannyian olvassuk újra a könyvet és figyeljünk az apróságokra, a látszólag véletlen elszólásokra, becézésekre, keressük az értelmezés azon lehetőségeit, amelyek arra utalnak, hogy Édes Anna maga a meggyötört, elárvult haza.
„Bevallom, ezt az olvasatot, a felfedezés ezen meglepő és felemelő élményét magam is a kiállításnak köszönhetem. Azt hiszem, e kiállításnak ez a nagy leleménye, hogy Kosztolányit, ezt a mindig személyes, mindig közvetlen írót használja, a barátunkat, őt és remekét, hogy a segítségükkel közel hozza a négy emberöltővel ezelőtt történteket, olyan eseményeket és embereket, amelyeket és akiket a történelemkönyvek lapjain már apáink is papírízűnek érezhettek. Másképpen ezt talán nem lehetett volna elérni. Mert a múlt csupa árnyék, hézag, rés, az írónak pedig az a dolga, hogy élővé varázsolja azt, ami eltűnt.” - mondta Száraz Miklós György.
A kiállítás szeptember 22-től tekinthető meg 2021. szeptember 30-ig.
