Halott vagy – filmajánló
A Netflix egyik legizgalmasabb sorozata. Mesteri arányban keveri a drámát a humorral.
Néha az embernek nagyobb szüksége van egy barátra, mint az igazságra. Ez a morális üzenete a Halott vagy (Dead to me) című amerikai sorozatnak, amelynek idén a második évada vált elérhetővé a Netflix kínálatában, a sikernek köszönhetően pedig a szolgáltató berendelte a harmadikat is, befejezésképpen. Az évadonként tízrészes, harmincperces epizódokból álló történet műfáját tekintve ízig-vérig dramedy, és tényleg: mesteri arányban keveri a drámát a komédiával.
A film értékelése előtt mindenképp érdemes kikacsintani a lapszélre, és tisztázni, miért is annyira népszerű manapság ez a műfaj. Kétségtelen, hogy a sorozatok aranykorát éljük, s a megváltozott nézői szokásoknak, a streaming szolgáltatók térnyerésének, illetve az évente több száz elkészülő projektnek köszönhetően a dramedyk megállíthatatlanul törnek előre. A műfaj úttörőjeként sokan a M.A.S.H.-t vagy a Bruce Willis és Cybill Shepherd párosával fémjelzett A simlis és a szendét emlegetik, melyek a történetmesélés üdítően újszerű távlatait nyitották meg. Biztonsággal kijelenthető, hogy a dramedy műfajban alkotók eddig sosem látott szabadsággal rendelkeznek: míg a klasszikus szituációs komédiáktól és azok kétdimenziós karaktereitől nem igazán volt elvárható a nehezebb témák – halál, gyász, válás stb. – komplex ábrázolása, addig a dramedy ezt hitelesen hozza, mivel épp a humor segítségével teszi befogadhatóvá, emészthetővé az életkríziseket, ráadásul anélkül, hogy közben bagatellizálna.
A Halott vagy egy valószerűtlen barátság története, melyben a két főhős, az özvegy Jen (Christina Applegate) és a bohókás Judy (Linda Cardellini) karaktere epizódról epizódra meglepő, ám mégis többnyire hiteles jellemfejlődésen megy át. A sötét humor a maga abszurditásában roppant szórakoztató, különösen, ahogy a történet e szokatlan barátságot egyre morbidabb utakra terelgeti. A sorozat eddig kiváló fogadtatásban részesült, így nagy reményekkel tekinthetünk a harmadik, befejező évad elé, nem mellesleg Christina Applegate Emmy- és Golden Globe-jelölést is kapott első évadbeli alakításáért. Persze Applegate személye, de még inkább szerepei sokak számára megosztók lehetnek, mert rendszerint visszataszító, undok karaktereket alakít, Kelly Bundyként pedig egészen lököttet, bár Az egy rém rendes családban épp a lököttség volt a szerethető. Itt viszont a rászabott frigid hárpia személyisége több réteget kap, s ez a szarkasztikus humorral párosítva – mert sosem mulasztja el lecsapni a magas labdákat – nagyon is szerethetővé teszi a figuráját. A Netflix különösen elégedett az alkotó, Liz Feldman munkájával, akiről közleményükben ezt írták: „Feldman olyan erő a vígjáték műfajában, aki friss és egyedi nézőpontot visz a kreatív folyamatba az ötlet megszületésétől az írásig és a produceri szerepig.”
El kell hogy keserítsünk azonban mindenkit, aki egy Született feleségek típusú sorozatra számít, a Halott vagy ugyanis – bár itt-ott tényleges az áthallás, Jen valóban a kertvárosi luxusháziasszonyok kétszínű életét éli – nem egy végtelenségig elnyújtható szappanopera, hitelesen legalábbis semmiképp. Mindezt maga az alapállás lehetetleníti el, s ebből fakad az a morális dilemma is, amelyből az egész történet szinte az első pillanattól kezdve építkezik: lehet-e, kell-e, szabad-e, tudunk-e segíteni olyasvalakin, aki tragédiájának okozói mi magunk vagyunk? S ha igen, ezt hogyan tehetjük meg, hogyan lehet jóvátenni a jóvátehetetlent?
A történet szerint a férjét egy cserbenhagyásos gázolás során elveszítő, gyászával egymaga megküzdeni nem képes Jen egy terápiás csoportban találkozik Judyval, akivel szinte az első pillanatban megtalálják a baráti hangot, annak ellenére, hogy személyiségükben egyetlen közös vonást sem fedezhetünk fel. És a fordulat, a nagy titok sem várat magára sokáig – egyébként is feszített, pörgős a sorozatszerkezet –, hamar megtudjuk, hogy Judy maga volt a gázoló.
Itt érdemes kitérni a Linda Cardellini által megformált Judy karakterére, akiről különösen a sorozat elején nehéz megállapítani, hogy a csetlő-botló bugyutaságával együtt tényleg ennyire önzetlen és jó szándékú-e vagy a készítők csak lépésről lépésre kívánják kibontani a sötétebbik, ha úgy tetszik, emberibb oldalát. Sajnos azonban számára a kiegyensúlyozott irrealitás íródott meg, éppen ezért az ő figurája talán az egyetlen a történetben, amely megkérdőjelezi a sztori hitelességét. Ilyen jellem ugyanis a valóságban nem létezik, példának okáért bármennyire is furdal valakit a lelkiismeret, spontán aligha vállal magára bűncselekményeket, pusztán vezeklési vágyból. Ráadásul a készítők e karakteren át kívánták kielégíteni a korszellem elvárásainak megfelelő kvótát is; bár a sorozat teljesíti az etnikai és szexuális kisebbségek – ázsiaiak, afroamerikaik, melegek – szerepeltetését, nem mulasztja el a nemi identitások közti könnyed átjárhatóság bemutatását sem. Így lesz Judyból, az ötszöri vetéléstől boldogtalan, gyerekre vágyó, a vőlegénye testéért rajongó, megrögzött heteroszexuálisból egyetlen gondolat erejéig odaadó leszbikus.
A Halott vagy második évada – az elsőhöz hasonlóan – csattanóval zárul, de míg az első etapot a nézői többlettudás eredményezte izgatott várakozás, feszültség jellemezte – ráadásul sorra derültek ki részletek mind a balesetről, mind Jen házasságáról, amelyek alaposan árnyalták a nyitó felállást –, addig a második forduló a két főhőst erkölcsi értelemben egy szintre helyezi, pontosabban ugyanazon szintre alacsonyítja. A készítők pedig mindvégig erre a gyilkosságokkal és hazugságokkal tarkított tájképre küldik rá azt a brillírozó poénözönt, amely a nézőt a képernyő előtt tartja. Így válik a Halott vagy – az összes hibájával együtt – egy tökéletesen szórakoztató fekete komédiává, amelynek megtekintése ködös téli estéken, egy pohár vagy inkább – hogy hűek maradjuk a sorozathoz – egy üveg bor mellett ajánlott.
