Íme a három zseniális asztalos

Évszázados titkos társaság került rivaldafénybe a Notre-Dame-tűz kapcsán.

Több mint 1700 óra munka után három fiatal „compagnon asztalos” a legapróbb részletekbe menően készítette el a Notre-Dame de Paris székesegyház tetejének vázszerkezeti modelljét. A tűz tragédiája rendkívüli alkalmat teremtett a felsőfokon képzett iparosok következő generációja számára, akik évszázados tudás birtokában alkották újra az elpusztult remekművet. Kik is a titkos társaság, a „compagnon” tagjai, akik immár a világ 41 országában őrzik a 2010-ben az UNESCO kulturális világörökségének részévé vált tudást, a „l'art du trait”-t?

A három compagnon asztalos: Armand Dumesnil, Valentin Pontarollo és Yann Ferotin az 1/20-as méretarányú modellt a legfinomabb részletekig készítették el. A katedrális tetejének fa vázszerkezetét, amely forradalmakat, háborúkat élt túl egészen a végzetes katasztrófáig, a köznyelv a „Notre-Dame erdejének” nevezi. A munka Jean-Michel Hourcade compagnon mester vezetésével készült, és a francia baszkföldön lévő Anglet városában, a Fédération Compagnonnique csarnokában állítják ki.

Mi a „l’art du trait”?

Ez a kifejezés a compagnonnage szókincsének része. A műszaki rajzolás tudományát, pontosabban a kötések és kapcsolatok mélységábrázolásának módját jelöli. A sztereotómia művészete, a trait (magyarul talán „rovásnak”, „vonásnak”, „írástudásnak” fordíthatnánk, ha ezzel nem okoznánk újabb félreértést) egyfajta alkalmazott geometria, amelyet a leíró geometria által megkövetelt absztrakt képletek nélkül gyakorolnak. Pontosabban fogalmazva, a trait fogalma egy sor grafikai technikát foglal magában, amely megkönnyíti a faanyagból, illetve részben kőből készült szerkezetek elkészítéséhez szükséges munkarajzok előállítását – csökkentett méretben vagy teljes méretben, papíron, pergamenen.

Évszázadok óta a Tour de France fiataljait – mely „tournak” nincs köze a bicikliversenyhez – fokozatosan avatták be a trait művészetébe (l’art du trait). Franciaország-szerte a „tour”-t járó vándorló tanoncok csupán egy évet tölthetnek egy munkahelyen, hogy minél több helyről tanulják el mesterségük titkait. Olyan utazó professzorok is vannak, akik hasonlóan városról városra vándoroltak, és a „trait” művészeiként tanítják a fiatal ácsokat a művészet fogásaira. Valójában a nagy ácsmunkák megvalósításához használt munkarajzok ugyanolyan figyelemre méltók, mint maguk a műtárgyak. Nemcsak ácsok, hanem a kézművesség más területeinek művelői is hasonló módon tanulták mesterségük művészetét, így a compagnonnange az egyik legrégebb óta meglévő iparművészeti képzés a világon, nem véletlenül kapott az UNESCO-tól szellemi világörökségi minősítést.

A trait formálja a munkát és a munkást is. Professzorának vezetésével és felügyeletével a hallgató másképp kezd gondolkodni, reflektál és megtanul elképzelni. Ebben a szellemben érthetjük meg a trait definícióját, amelyet az utazó mester, Aveyronnais la Clef des Coeurs (Aveyron-i Szívek Sarkköve) fogalmazott meg: „A trait bárkit, aki elsajátította, térben látóvá tesz. A szilárd alkímia. A számok tudományosak, de a vonalak élnek.” A trait művészete nem korlátozódik ácsok, asztalosok és kővágók munkájára. Számos szakmunkás számára lényeges és hasznos ez a készség, mely kifejezetten a compagnonok titkos, ezoterikus titkokat is rejtő múltjából származó tudás.

A „compagnonnage” múltja a középkor ködébe vész

„A francia favázas »trait« hagyomány vagy, ahogy az ácsok nevezik, a »trait de charpente« lehetővé teszi komplex faépületek háromdimenziós tervezését. Ennek a rendszernek a megértése azt jelenti, hogy el kell sajátítani az épületek tömegének érzékelését, és ezáltal nyerni el az építés művészetének alapképességét. A francia geometriai írásrendszer elsajátítását erős szimbolikus, elméleti képzés és komoly kézművesgyakorlatok kísérik, amelyek döntő szerepet játszanak a társaságok (compagnionok) életében. A trait ismerete számukra nem csupán mesterségbeli tudás, hanem metaforikusan annak is a képessége, hogy a compagnion pontosan tudja, hogyan viselkedjen az Univerzumban és a társadalomban. A »l’art du trait« Franciaországra jellemző tudomány, ehhez kapcsolódó gyakorlatok csak Japánban és Németországban végezhetők még, valamint némileg módosított formában Kanadában találhatók meg. A középkor óta ez a módszer tette lehetővé a legnagyobb francia emlékművek megépítését. Egy olyan társadalmi és szakmai teljesítményt is lehetővé tesz, amely mindenki számára elérhető, beleértve a társadalom hátrányos helyzetű rétegeiből származó fiatalokat. A compagnionnage hozzájárul az interkulturális és nemzetközi párbeszédhez” – áll az UNESCO 2010-es indoklásában.

Franciaország egész területén képzési központok, valamint cégek használják a francia geometriai rajzmódszert, jóformán naponta. A faépítési hagyományok fennmaradása a „trait du charpente” teoretikusának, Nicolas Fourneau-nak köszönhető, aki vérzivataros időkben, a XVIII. században írt értekezést az akkor már egyszer halálra ítélt tudás fennmaradását segítendő. A tudás falvak, farmok és kis tanyák mestereinek körében, népművészeti hagyományként, titokban tudta átvészelni Franciaország történelmének legviharosabb évszázadait, elsősorban Normandiában, ahol a faszerkezetes építkezés ebben az időben is meghatározó tudott maradni.

A „trait du charpente” oktatása ma többek közt az Association Ouvrière des Compagnons du Devoir központjaiban és a Fédération Compagnonnique des Métiers du Bâtiment  25 képzési központjában zajlik (lásd: www.compagnons.org).

Az Association Ouvrière des Compagnons du Devoir du Tour de France 65 várost ölel fel, ahol fiatal ácsok képzése folyik, valamint Angers-ben található egy főiskolai szintű képzési központja, az Institut Supérieur de la Charpente et de la Construction Bois (Faanyagkeretezés és építőipar felsőintézete) (lásd: www .compagnons-du-devoir.com).

Az Union Compagnonnique (Companionok Szövetkezete) 25 helyi részleggel rendelkezik (lásd: www.lecompagnonnage.com). Lehetetlen meghatározni azonban a „trait du charpente” módszerét használó és oktató aktív szakemberek számát Franciaországban. A „compagnon” már a kezdetektől nemzetközi arculatú volt, a középkorban is sok nemzetiséghez tartoztak tagjai, akik Európa számos országába, elsősorban német földre vitték el a „l’art du trait” művészetét, de a francia gyarmatosítás révén Québecben is sikerült gyökeret verniük. Nem csoda, hogy immáron a világ 41 országában vannak jelen olyan mesterek, akik alkalmazzák ezt a titkos tudást.