Salamon templomának titkos mesterei
A kortárs építészet világát a szabványosítás és a gépesítés uralja. Ez a szemlélet az építőket pusztán munkásokká változtatja, minden kreatív gondolkodás nélkül. Ez a modern szemlélet már többször is a kihalás szélére sodorta ezt a művészi ágat, melynek története a középkor, sőt az ókor ködébe vész.
Tour de France
Volt már szó lapunkban a l’art du trait” fogalmáról. Ez a kifejezés a compagnonnage szókincsének része, azaz az ősi francia ácsmesterség tudástárába tartozik. A kifejezés a műszaki rajzolás egy speciális formáját, a kötések és kapcsolatok mélységábrázolásának módját jelöli, egyfajta alkalmazott geometria, amelyet a leíró geometria által megkövetelt absztrakt képletek nélkül gyakorolnak.
A l’art du trait” konkrét előzményei a középkorba nyúlnak, terjedésük a középkori kolostorok terjeszkedéséhez kapcsolódott, és a gótikus műemlékek építésével szoros összefüggésben alakult ki. Az első dokumentált leírások a „trait du charpente” kapcsán csak aránylag későn, a XVIII. században keletkeztek. Maga a módszer és a hozzá kapcsolódó összetett tudás köztudottan ennél jóval régebbi. Kevés dokumentum áll rendelkezésünkre, de elfogadhatónak tűnik az az elmélet, hogy a „trait du charpente”, illetve az ennél tágabb értelemben vett „l’art du trait” a középkori katedrálisok készülésének idején érte el első csúcspontját, ekkor forrott ki igazán ez a módszer.
Étienne Boileau, Párizs prépostja 1268-ban rendeletben szabályozta az építőművesek és az ácsok tevékenységét, ekkor tehát már szervezett céhet alkottak a compagnonok. 1420-ban VI. Károly egyik oklevele tesz említést róluk. „Az említett mester több társa és dolgozója többnyelvű és nemzetiségű, városról városra járt dolgozni tanulni, … akik összegyülekeznek látni és megismerni egymást” – áll az oklevélben, mely egyértelműen a ma is alkalmazott Tour de France rendszerét írja le.
1540-ben I. Ferenc király már a compagnionok „régi” kiváltságaira hivatkozik, és vámokat vet ki tevékenységükre, míg oktatási és működési feltételeiket megerősíti. Bírósági jegyzőkönyvek is származnak ezekből az időkből, ahol beszámolnak, miként végezték a Tour de France-t a mesterek akár négy éven át, városról városra járva, és a compagnion mestereihez tartozó háztartásoknál tartózkodva. Ezekben az időkben vált el egymástól a francia nyelvben a munkásra alkalmazott két szó is: a „pays” (melyből a paraszt, paysant szó is ered), mely földön, talajon dolgozó munkást jelent és a „coterie”, mely olyan munkást jelent, aki állványon, tehát feltételezhetően valamely „compagnon” tagjaként kővel, illetve fával dolgozik.
A beavatás
A Tour de France megkezdésének előfeltétele a Certificat d'aptitude professionelle (szakmai alkalmassági bizonyítvány), ez tulajdonképpen egy érvényes szakmunkás érettséginek felel meg hazánkban.
Az első éves compagnon jelölt stagiaire (tanonc) néven ismert. A tanonc teljes munkaidőben dolgozik hétköznapokon, és az úgynevezett compagnon házban él, amit egy „anya” vezet. A házak öttől akár száz főig is fogadhatnak tanoncokat. A vacsorát együtt fogyasztják el a siége-ben, a compagnonok székhelyén vagy páholyában. Azok, akik compagonná akarnak válni, jelentkeznek a befogadási ünnepségre.
Ezután a stagiaire megnevezi a travail d’adoption projektjét, amelyet be kell nyújtani, hogy aspiranttá, azaz aspiránssá válhasson. Ezután az aspiráns nevet kap a származási régiójának vagy városának megfelelően. A törekvő egy szárnyat és egy ünnepi sétapálcát kap, amely utal a szervezet vándorló jellegére. A befogadási szertartás zártkörű, és csak compagnonok és aspiránsok vannak jelen.
Egy aspiráns hétköznap teljes munkaidőben dolgozik, éjjeleit pedig a compagnon házban tölti. A vacsorát együtt költik el a háznál. Az aspirant a következő három-öt évben több városban is tartózkodik, utazik és dolgozik, hogy megtanulja a szakmát.
Végül az aspiráns remekművet ( travail de réception vagy chef-d’œuvre ) mutat be a compagnons zsűri előtt. A remekművek az aspiráns szakmájától függően változnak. Ha elfogadják, az ember compagnon utazóvá válhat, és saját compagnon nevet kap. Egy új, a szív magasságáig érő sétabotot kap, mely jelzi rangját. Néhány kivételes remekmű ma a tours-i és a párizsi Musées du Compagnonnage- ban látható.
Salamon templomától Orléans-ig
A legendák azonban ennél is mélyebbre mutatnak és a szabadkőművességgel haladnak párhuzamosan: Salamon temploma, titkos tanítások, alkímia, ezoterikus tudások is feltűnnek a történetben. Számos közös szimbólummal is rendelkeznek a szabadkőművesek és a compagnonok, mint például a körző és a derékszög.
A legenda szerint a szabadkőművesek és a compagnonok ősei azok, akik együtt távoztak Salamon király udvarából. A legendás Jacques mester a kőfaragás, míg Soubise atya az ácsolatok mester volt, akik Salamon templomának építésben vettek részt a bibilai Hiram szolgálatában, aki a szabadkőműves legendákban is szerepel. Jacques és Soubise a legenda szerint Salamon halála után visszatértek szülőföldjükre, Jacques mester sírja pedig Sainte-Baume barlangjában van.
A compagnonok egyik, leginkább ezoterikus ága egyenesen Salamon királyhoz vezeti vissza a szervezet történetét. A nevük „cavot”, ami számos gyökérre visszavezethető. Lehetséges, hogy eredetileg hajóácsokra utalhatott vagy épp Gap városának lakóit volt hivatott jelölni, és egy ottani híres mester tanítványaira is vonatkozott. A langedoci nyelvjárásban a gavot a protestánsokra alkalmazott kifejezésként is élt, tehát lehet, hogy alapvetően hugenotta eredettel bírnak. Magukat Salamon gyermekeinek hívják, más neveken compagnons étranger (idegen), compagnons libertin (szabad) és loup (farkas) ismertek. Legendájuk egészen Indiáig vezeti vissza gyökereiket, a XVIII–XIX. századtól pedig különleges, csak rájuk jellemző beavatási rituálékkal rendelkeznek, így – legalábbis külsőségeikben – ők állnak legközelebb a szabadkőművesekhez.
A másik két fő ághoz főleg építőmesterek és kőfaragók tartoztak, akiknek közös őse, a monda szerinti Jacques mester már gyermekkorában megtanult követ vágni. Jacques mester 15 éves korában indult vándorútra, és 36 évesen érkezett meg Salamon templomának építkezésére. Ő lett a kőfaragók, ácsok és kőművesek mestere, társa és barátja pedig a harmadik ág ősatyja, Soubise atya, akinek társaságában tért vissza Franciaországba. A legenda szerint Marseille-nél szállt partra – bár a város a valóságban ekkor még nem is létezett. A legenda szerint azonban összetűzésbe keveredett barátjából lett riválisával, Soubise atyával, akinek hívei az életére törtek, ezért Sainte-Baume-ban rejtőzött el. Miután egyik társa végül elárulta, meggyilkolták, így ebben a barlangban van végső nyughelye is. Ruháit halála után – mintegy ereklyeként - szétosztották a különböző szakmák képviselői között, innen eredeztetik a Compagnons du Devoir többi szakmáját, elsősorban a takácsokat és a cipőkészítőket. A legenda egy másik változata Maître Jacques-ot Jacques de Molay-val, a Templomos Rend utolsó nagymesterével azonosítja. Egy harmadik változat szerint Jacques mester a valóságban Jacques Moler, az orleans-i székesegyház építőmestere volt, aki 1401-ben halt meg.
Soubise atya, a compagnonok harmadik ágának atyja a legenda szerint szintén építész volt Salamon templomának építkezésén, ahol az ácsokat felügyelte. Bordeaux-on keresztül tért vissza Franciaországba, miután összeveszett Maître Jacques-kal, akinek tekintélyét megirigyelte. Egyes legendák szerint ő volt az ellene irányuló merénylet kitervelője, más legendák szerint azonban a vita oka a katolikus egyház tanításainak elfogadása és az egyházhoz való hűség kapcsán tört ki közöttük. Eszerint a legenda szerint Soubise bencés szerzetes volt, aki Jacques Molerrel együtt vett részt az orléans-i székesegyház építkezésén.
Egy másik fontos társlegenda 1401-re, az orleans-i Sainte-Croix (Szent Kereszt) székesegyház tornyainak építéséhez köti a két csoport különválását. Eszerint a két vállalkozó, Jacques Moler és Soubise de Nogent versengése szörnyű csatává fajult, mely az építők lázadásához és egymás művének lerombolásához vezetett. Úgy tűnik, hogy ez a legenda későbbi történelmi tényeken alapul, nevezetesen a katolikus és protestáns compagnonok közti harcra. 1567 szeptemberében a város ugyanis hugenotta kezekbe került, ám hamar csalódottan látták, hogy Condé vezetése készen áll a katolikusokkal való kiegyezésre. Ezért 1568. március 23–24-én éjszaka egy kis hugenotta csoport belopózott a katedrálisba, és felrobbantotta a gótikus katedrális kereszthajójának négy fő tartó oszlopát, amelyek leomolva az épület nagy részét megsemmisítették. Az új katedrális építése Medici Katalin kezdeményezésére 1601-ben vette kezdetét, és egészen 1829-ig húzódott.
Sztereotómia vagy 3D-programok?
Nehéz tehát meghatározni ennek ez egyszerre technikai és szimbolikus hagyománynak a valódi eredetét. Keveredik benne a templomosok közel-keleti jelenléte és a hazatérés mítosza, melyet Jacques mester kapcsán őrzött meg a hagyomány, csakúgy, mint a szerzetesi tudáshoz kapcsolódó legenda, ami Soubise de Nogent kapcsán van jelen.
A sztereotómikus rajzok művészete mai napig él Franciaországban. A Maisons des Compagnons nevű képzési központokban tartják az oktatást, mely a nemzeti oktatási rendszer részét képezi, és annak megfelelő képesítéseket ad ki. A digitális vezérlésű gépek közelmúltbeli térnyerése újabb komoly veszélyt jelent a „l’art du trait” művészetére, hisz a 3D-s tervezési programok mellett immár a 3D-s nyomtatás és a robotvezérelt anyagmegmunkálás is kihívást jelent számára. Félő, hogy körülbelül tíz év múlva a sztereotómikus rajzok oktatása eltűnhet a famegmunkáló mesterségek műszaki kultúrájából, helyükbe pedig a gépek lépnek.
A mai compagnonok intézményi alapjai a XIX. századba vezetnek vissza, lévén a Tour de France elvégzése sokáig nem jelentett az állam által is elismert mesterséget. A compagnonok munkája a népművészet, a kézművesség területére tartozott, és az 1791-ben hozott, az ácsokról szóló törvény végleg kizárta a hagyomány elismerését, mely a következő majdnem száz évben illegális, titkos társaságként működött. A compagnonok szakmai elismerését ellehetetlenítő rendeletet 1864-ben helyezték hatályon kívül, ami rövid időre újabb lendületet adott a társaság továbbélésének. Ebben az időszakban jött létre a legtöbb olyan műhely, melyek a mai iskolák alapjait is jelentik. Ezek közül is kiemelkedik a Romanche-ban lévő, mely a modern kori compagnonok bölcsőjének tekinthető.
Pierre Francois Guillon 1848. június 13-án, Romaneche-Thorins-ban fejezte be Tour de France-át , és 1866. március 19-én Auxerre-ben lett a devoir de liberte beavatottja. Jelképes nevének a Maconnais L'Enfant du Progres-ét ( A haladás gyermeke Maconból) választotta. 1867-ben találkozott Agricol Perdiguerrel, és ez a találkozás mélyen befolyásolja humanista irányultságát. Miután Blois-ban, Párizsban, Angers-ban, Chenonceaux-ban és Tours-ban is dolgozott, 1869-ben visszatért Romaneche-be, hogy átvegye apja műhelyét, tapasztalataival nagyban gazdagítva azt, és kivételes képességekre téve szert.
Ez a műhely a XIX. század historizmusának művészeti időszakában alakult meg, így – hasonlóan a középkorhoz – a középkori épületek purista újraálmodásakor, azok restaurálása során az ősi tudás jelentősége felértékelődött. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a compagnonok ekkor élő hidat képeztek az elfeledett középkor és annak újjászületése között, így számos tagjuk ekkor tudott egészen elképesztő karriert befutni újra, és előlépni a több évszázadnyi homályból.
Szabadkőművesek, comapgnonok és a Vichy-rezsim
A Trait egyik rendkívüli professzora, Pierre Francois Guillon egyúttal Romaneche-Thorins polgármestere is volt, szabadkőműves elöljáró, a „devoir de liberte” felsőbb tanácsának elnöke. 1923-ban hunyt el, volt iskolájában jött létre a romaneche-i múzeum, melyet fia, Osiris Guillon alapított, aki fontos szerepet játszott nem csupán apja emléke, hanem a hagyomány túlélése szempontjából is, melyre elsőként a századforduló, majd a második világháború jelentett újabb, majdnem végzetes veszélyt.
1897-ben hoztak ugyanis egy új törvényt, mely betiltott minden olyan képzési formát, amely nem felelt meg a Francia Köztársaság központilag megállapított akkreditációs rendszerének. Az 1864-ben elnyert „polgárjogot” tehát újra veszély fenyegette, bár titkos társaságként, illetve önkéntes továbbképzési módszerként tovább élt. Az 1889-ben létrehozott Union Compagnonnique des Compagnons du Tour de France des Devoirs Unis nem is annyira a képzési módok fenntartását tűzte ki céljául, mintsem a hagyományőrzés, a múzeológiai és etnográfiai értékmegőrzés céljából jött létre.
A ma élő, több tízezer diákot felölelő képzésnek az 1941-ben alapított AOCDTF, azaz a Compagnons du Devoir Munkásszövetség adott elsőként intézményes keretet, mely ma három önálló szervezetet is koordinál. Az egyesületet Jean Bernard, Joseph Bernard szobrászművész fia alapította, aki maga is a compagnonok révén tett szert különleges tudására, annak ellenére, hogy – éppen a századfordulón megalkotott szabályok miatt – a formális képzéseken is átment, egészen az École des beaux-arts de Parisig, ahol szobrász diplomát szerzett. A neoklasszicizmus és az art deco egyik ismert mestere lett, de szerepe nem elsősorban ebben fontos. Párizsi éveit követően ugyanis visszaköltözött Boulogne-Billancourt-ba, családi birtokára, ahol műhelyében folytatta a compagnonok hagyományát.
Fia, Jean 1941-ben hozta létre a Munkásszövetséget Pétain marsall Vichy-kormánya alatt, mely ekkor Dél-Franciaországot irányította. Furcsa módon, míg a déli területeken a compagnonok képesek voltak történelmi lépést tenni az elismerés felé, a németek által megszállt területeken – elsősorban a társaságnak a szabadkőművességgel való kapcsolata miatt – folyamatos üldözéseknek, ellenőrzéseknek voltak kitéve. A háború alatt Jean Bernard-nak is számos gesztust kellett tennie a hatóságok fel, többek között épp a szabadkőművességtől való elhatárolódás révén. 1947-ben a Vichy-rezsim intézményeinél végzett átvilágításnál semmilyen kollaborációra való jelent nem találtak, így a háború után is folytathatták tevékenységüket, immáron Franciaország egész területén. 1949-ben az olimpiai mozgalom atyjának unokahúgával, Yvonne de Coubertinnel együtt hozták létre a Coubertin Alapítványt, mely a mai napig a francia tehetséggondozás egyik meghatározó pillére a sport, a művészetek és a kézművesség területén.
A compagnonok a háború után a harcokban elpusztult műemlékek restaurálása során szereztek maguknak hírnevet: Marseille, Toulouse mellett a háborúban súlyosan sérült északi gótikus műemlék templomok berendezésének, műemléki részeinek restaurálásánál tűntek ki. Jean Bernard a hatvanas-hetvenes években számos magas állami elismerésben is részesül, 1972-ben pedig kiadják Le Compagnonnage című fő művét is, mely a társaság évszázados történetével és hagyományaival foglalkozik. A compagnonok hagyománya azonban megint veszélyben van, és mint történelme során oly sokszor, megint csak a jövő mondhatja meg, hogy vajon meddig él ez a különleges hagyomány, mely a legendák szerint Salamon templomától ered.
