Kell-e Potsdamnak a helyőrségi templom?

Lerombolt és újjáépített városok sorozatunkban most a Berlint körbeölelő Brandenburg tartomány fővárosaként szolgáló Potsdam vitáival foglalkozunk.

Itt már a drezdai és a frankfurti példa nyomán történik a belváros újjáépítése, melynek kapcsán épp 2020-ban erősödött fel a polémia.

Rossz emlékek

A város központjában álló potsdami helyőrségi templom a rekonstruált városközpont sziluettjéhez közel százméteres tornyával is szervesen illeszkedő, épp újjáépítés alatt álló épület, melynek szellemi öröksége különösen sok vitát gerjeszt.

A porosz hadsereg katonai lelkészségének széktemplomához számos kellemetlen emlék, nagy háborúk, gyarmatosító seregek, porosz hadjáratok „megáldásának” szertartásai kötődnek. A templom a történelme során számos tisztavatás díszletéül szolgált. Ebben a templomban fogtak össze 1919-ben a Spartacus-felkeléssel szemben szervezkedő jobboldali, antikommunista, nacionalista erők. Itt tartották istentiszteleteiket a Freikorpsok tagjai, és itt történt meg Hitler szimbolikus hatalomátvételének szertartása is 1933. március 21-én. A Reichstag-tűz után a náci parlament ebben az épületben tartotta alakuló ülését.

A potsdami helyőrségi templomot az NDK hatóságai többek közt a Goebbels által szervezett, a náci propaganda egyik fő eseményét jelentő „potsdami nap” emlékére hivatkozva robbantották fel 1968-ban. Az 1945 utáni hevenyészett helyreállítását követően egészen 1968-as felrobbantásáig folyt benne aktív egyházközségi élet.

Háromszáz éves történelem, 12 év diktatúra

A rendszerváltás után, 1991-ben Potsdam városában felállították az elpusztult templom tornyának szintén híres, a német hazafiság dallamait játszó harangjátékát. A napjainkban terjedő politikai korrektség szellemében azonban elfogadhatatlanná lett, hogy az újraöntött harangokon a keleti front csatáiban részt vevő Wehrmacht-egységek nevei is szerepelnek, így a város vezetése a harangjátékot tavaly elhallgattatta. 2019-ben több mint száz neves baloldali értelmiségi kifogásolta a potsdami templom újjáépítését. Mint írták, ezzel a szélsőjobboldalnak hoznak létre egy potenciális kultuszhelyet.

A tiltakozás ugyanakkor itt sem akadályozta meg az újjáépítést, melyet azok a szakemberek kiviteleznek, akik a drezdai Frauenkirche rekonstrukcióját is végezték. Az újjáépítést szervező civil egyesület és a helyi evangélikus hitközség vezetője is arra figyelmeztet, hogy a német baloldal náciközpontú történelemszemlélete a német barokk építészet több mint háromszáz éves emlékét csupán 12 évnyi diktatúra és egy náci propagandaesemény kapcsán ítéli meg, ami sarkító és egyoldalú értelmezés.

– Emlékezz a történelemre, tanulj felelősséget, éld meg a megbékélést – vallja Paul Nolte, az újjáépítést végző Helyőrségi Templom Alapítvány tudományos tanácsadó testületének elnöke. „A történelemre való emlékezés természetesen kritikus emlékezés, mely a nemzeti identitást nem fenyegeti. A tudományos tanácsadó testület éppen azt hivatott biztosítani, hogy a porosz–német történelem nagyon összetett, problematikus képe kellően árnyalt módon jelenjen meg a helyszínen” – idézte a Deutschlandfunk.

Múzeummá váló negyedik

Szakemberek ugyanakkor felhívják a figyelmet a mostani rekonstrukciós trend egyik fő veszélyére, amivel Európa szerencsésebb városainak központjai már több évtizede szembe kell, hogy nézzenek. Ahogy a berlini Stadtmuseum igazgatója, Paul Spies fogalmaz, ezek a tematikus történelmi terek igazából hamar egybefüggő múzeumokként viselkednek, és a tömeges turizmus túlhasznált célpontjaivá válnak. Kivész belőlük a valódi városi élet, nem szolgálják többé a várost, kiszakadnak, zárványokká vállnak.

A kritikusok tehát figyelmeztetnek: bármennyire is „trendi” a Németországban folyó rekonstrukciós láz, ezeknek az újjáépített városoknak a jövőben komoly kihívásokkal kell szembenézniük. Az tehát biztos, hogy a történelmi városszövetek rekonstruálásának és a történelmi épületek újjáépítésének tabuja megdőlt, és a „tiszta funkció” hegemóniája sem kizárólagos többé. Mi van akkor azonban, ha az elpusztult múlt helyén nem ugyanaz, hanem egy másik nép építi saját emlékeit? Lengyelország, Oroszország, Litvánia elpusztult városait már nem ugyanazon nemzet tagjai lakják, ám számukra a korábbi, idegen építészet emlékei nem képviselnek értéket.