Kritizálták, elmarasztalták, de sztár lett
150 éve született az operett műfaj megújítója, Lehár Ferenc.
Az operett, mint első világégést megelőző „boldog békeidők” legnépszerűbb, ám lassacskán elhasználódó műfaja, minden rendű és rangú réteg szórakoztatását szolgálta, főként a Monarchiában. Akkoriban népes polgári középosztály kedvelte a darabokat. A művek jellemzően az arisztokrácia, a huszárok, dzsentrik, csalfa asszonyságok könnyed és humoros szerelmi történeteit dolgozták fel, dalokkal, áriákkal, zenei betétekkel tűzdelt párbeszédes formában. A karmester és zeneszerző Lehár Ferenc új élettel töltötte meg a műfaj tradicionális kereteit, és maga is világhíressé vált a bécsi operett utolsó nagy szárnyalásával.
Lehár Ferenc főleg Ausztriában és Németországban élt és alkotott, de magyarul beszélt, és magyar állampolgár volt a Monarchia felbomlása után is. 1880-tól Budapesten, a Nemzeti Zenedében, majd a prágai konzervatóriumban tanult, zeneszerzésre Antonín Dvorák oktatta. Tehetségét talán Puccini jellemzése támasztja alá a legjobban, aki azt nyilatkozta, hogy amennyiben Lehár érdeklődése az operák világa felé terelődik, legnagyobb ellenfele lett volna.
Eleinte hegedűs és katonazenekari karmester volt, majd elindult évekig tartó rögös útján, hogy elfogadtassa magát, mint operettszerzőt. Kezdeti próbálkozásai változatosan buktak el, vagy a színház vezetőségének nem tetszettek darabjai vagy a kritikusok és a közönség ízlésével nem találkoztak. Elmarasztalták szövegkönyvei miatt is – érdekes, hogy ez a kritika sztárszerzőként is rajta maradt: zenéit sokkal inkább elismerték, mint a szövegeket (amelyeket nem ő írt, de a neve alatt szerepeltek). A Kukuska, A bécsi nők, A drótostót, A bálványférj és a Mókaházasság bukdácsolása után viszont megszületett a mű, amely elhozta Lehár számára az aranykort.
A víg özvegy tervéért olyannyira nem lelkesedett az igazgatóság, hogy Lehárnak és a színészeknek maguknak kellett fizetniük még a próbáikat is. Megtették, mert hittek a műben és igazuk lett. Az 1905 végén elkészült operettet alig több mint egy év alatt 3500-szor játszották Európa több országában. És bár ettől fogva a kritikusok árgus szemekkel figyelték műveit, képes volt újra és újra nagy sikerű műveket írni. Igen népszerű volt a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem, A mosoly országa, A pacsirta, a Paganini vagy A cárevics. Állandó törekvése volt, hogy az operett, mint műfaj könnyedségéből nem veszítve, ám zenei minőségben előre lépve, a vígopera felé vegye az irányt. Utolsó premierjét 1934-ben a Giudittával a bécsi Operaházban tarthatta, az osztrák rádió élőben közvetítette. A zajos közönségsiker azonban nem győzte meg a fanyalgó kritikusokat, akik szerint az operett ezen az estén is csak „beszemtelenkedett” az Operaházba.
A háború előszeleként 1935-ben bezárt a Theater an der Wien, ahol addig a darabjai futottak. Lehár zeneműkiadót alapított, és miközben Hollywoodban filmre vitték A víg özvegyet, ő a megélhetése miatt próbált a német színházakba bekerülni. Ám Németországban nem voltak szövegírói, és egy később rendeződött plágium-ügy is hátráltatta. A nácik előretörése miatt sokan biztatták emigrálásra, hiszen felesége zsidó származású volt, de tartott tőle, hogy Amerikában nem tudnának megélni. Így végül maradtak Európában, Zürichbe költöztek. 1943-ban még Budapesten volt újabb sikeres bemutatója, de megromlott egészségi állapota miatt végül feleségét egy évvel túlélve, 1948-ban hunyt el.
1934-ben a Budapesti Filharmóniai Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta, 1940-ben Sopron, 1948-ban Bad Ischl díszpolgárává választották, az ausztriai városkában álló egykori villája ma múzeum, és a helyi színház is a nevét viseli. 1943-ban ő vehette át az egyik utolsó Corvin-kitüntetést, a Corvin-koszorút. Nevével rendszeresen tartanak nemzetközi operett énekversenyt. A magyar operett napja 2002 óta október 24., Lehár ezen a napon halt meg, 1882-ben pedig a műfaj másik nagy alakja, Kálmán Imre ezen a napon született.
(Forrás: filmarchiv.hu, operett.hu, papageno.hu)
