Sápi Zsófi: Nekem Trianon

Trianon-tapasztalatok - magyar írók vallomásai

Kisgyerek voltam, öt-hat éves, amikor a családdal először nyaraltunk külföldön. Az Öreg Skodával mentünk a Tátrába, Zdiar faluba. Nyolcvanas évek a Felvidéken. Nyár volt, az emberek az út menti földeken dolgoztak, felgyűrt ingujjal. Egy helyen még ökörrel szántottak. Ez a nagy szegénység már akkoriban is ritkaság volt. 

Apám talán útbaigazítást kért tőlük, már nem emlékszem. Félbehagyták a munkát, odasétált a kocsihoz egy néni meg egy bácsi. Őszintén meglepődtem, hogy magyarul válaszoltak. Meghatott! Azt gondoltam: milyen szívélyesek egymással a környező országok népei, hogy megtanulják a másik nyelvét. Nemsokára iskolás leszek, biztos ott fogunk megtanulni osztrákul, szlovákul, románul, és minden nyelven, hogy ilyen kedvesek lehessünk velük. Nagyon vártam, hogy ennek a tudásnak én is a birtokába kerülhessek.
Amikor elmeséltem ezt a szüleimnek, szótlanul mosolyogtak. Apám elfordult, mintha párás lett volna a szeme. Éreztem, hogy valamit nem mondanak el. 

Debrecenben nem kerülték a témát. Ha egy kocsmában ülve kicsit elhitték magukat a fiúk, ott a határ közelében hamar előkerült a tankok élén Erdélybe, a szőröstalpúzás, esetleg a csigaevők alázása. Mi lányok ebben nemigen vettünk részt. Ugyanolyan állandó lemez volt ez, mint a focicsapatokról való kiabálva vitatkozás. Ilyenek azért megmaradtak, hogy ha románok meccset játszanak, és vesztésre állnak, valószínűleg megpróbálnak átállni. Nahát!
Nem ismertem egy románt sem. A határ 30 km Debrecentől, de soha nem jártam ott. Amikor már a fél világot beutaztam, akkor sem indultunk el arra. Az igazi vasfüggöny számomra akkoriban román határon húzódott.
Budapestre kerültem egyetemre. Az elszakított országrészekről való gondolkodást ósdinak, agresszívnek, egyenesen megvetendőnek tartották ebben a közegben. Össze voltam zavarodva. Tetszett az új, színes, multukulti, nagyvárosi közeg, de teljesen természetesnek éreztem, ha egy magyar Erdély elvesztése miatt szomorú tud lenni. Ezt itt nem lehet?
Elhessegettem a gondolatot, volt dolgom elég.

2016 októbere, egy nagy betegség utáni pihenős hónapok vége, amikor még nem dolgoztam, de már jól voltam. Menjetek már el apáddal valahova, jót tenne neki – mondogatta anyám. Kirándulni mindketten szeretünk, gyors időjárás- és realitás-csekkolás után Svájc kiesik, Bohinj kiesik, irány a közeli Zdiar és a Tátra. 
Első nap remek időnk volt. Egy nem túl nehéz, de elég hosszú túrát választottunk. Három óra gyalog a Morskie Okohoz, körbeséta a tó partján, felmászás egy másik kis tóhoz, és vissza. Úgy 8 óra összesen. Nagyon népszerű ez a hely a kirándulás fanatikus lengyelek körében, még lovaskocsin is fel lehet menni egy jó darabon. 
Hatalmas fenyvesek között vezetett az út, hófoltok fehérlettek a tövükben. A szikrázó napsütésben pólóra vetkőzve haladtunk. Az amúgy csodás túrán a mélypontot a kis tóhoz való kétszáz méternyi függőleges mászás közben éltem át. A térkép alapján lent még nem volt gyanús, miért szerepel a nyúlfarknyi távolság mellett egy valószerűtlenül hosszú időbecslés. Zergemozgású apám már rég felért, én félút táján járhattam, egy ideje stabilan négykézláb. Már majd' kiköptem a tüdőm, amikor a keskeny, jeges ösvényen szembejött három papnak öltözött félbolond ember. Szökdécseltek, viháncoltak azokon a goromba sziklákon, mint a bakkecskék, lobogó reverendájuk vígan repkedett utánuk. Nekik miért ilyen könnyű ez?!
Valahogy felértem. Dzseki le, pulcsi le, gőzölgök, metsző hideg szél van. Kezd megint jól esni az élet. A kilátás gyönyörű. 
– Tudod-e hol vagyunk? – kérdezi apám. Nem tudtam. 
– A Fekete-tónál. Ez volt a régi magyar határ. 
– Micsoda?
– A lengyel-magyar határ.
„Kis kacsa fürdik 
Fekete tóban
Anyjához készül 
Lengyelországba”
Ledöbbentem. Így már érthető ez a furcsa kacsa, miért menne a távoli Lengyelországba. Mert akkor még nem volt távoli. Az ártatlan kis mondóka 1891-ből való. És ez az a Fekete-tó.
Magyarország nagyon messzinek tűnt, ezek a hegyek pedig hirtelen nagyon otthonosnak. Átverekedtem magam a próbatételen, jutalmul beavattak féltve őrzött titkukba. Aztán mint a felhevült cukornál az édes karamell illat után tolakodó fojtó égett szag, egy pillanat múlva minden porcikámba szétterjedt egy addig ismeretlen, sajgó fájdalom. Elvették. Tőlem vették el. Adjátok vissza a hegyeimet.
Száz éve volt az első világháború. 

Másnap olyan rossz időnk volt, hogy egy zimankós séta után este haza is indultunk. Előtte még jobb híján a lengyel-szlovák határ túloldalán fekvő Zakopane főutcáján lófráltunk a ködös, esős hidegben. Átfagyva ültünk be az egyik hatalmas faragott gerendákkal díszített homlokzatú vendéglőbe, finom helyi brindzalevesre, meg csigaalakúra tekert vékony báránykolbászra, tormával és köményes káposztával. Máskor asztalt se kapni, most szinte nem is volt vendég.
A személyzet alighanem meghallotta, hogy kanalazás közben magyarul sóhajtozunk a szerencsétlen időjárás miatt, mert kisvártatva ismerős dallam ütötte meg a fülünket.
A gorál népzene elhallgatott, és egy lengyel anyanyelvű férfi kezdett énekelni a hangszóróból, erősen törve, de magyarul: Az a szép, az a szép…