Beliczay László: Otthonom odaát

Trianon-tapasztalatok - magyar alkotók vallomásai

Amikor otthonról elindulok haza, és Budapest irányába elhagyom a várost, a dombtetőről mindig visszanézek, ez babonás szokássá vált. Madártávlatból látni a gimnázium száz évnél is öregebb épületét, ettől felvillan bennem egy sűrített városkép az eklektikus főtérrel, a templomhoz vezető lépcsősorral, a vár körüli macskaköves utcákkal, és olyan érzésem támad, mintha a monarchia idején itt megállt volna az idő, nem a fejlődés, csak az idő, mintha itt soha nem lettek volna háborúk.

 Pár éve a város a béke szigete számomra, bizonyára azért is, mert ott teljes az életem, ott él a párom. Március közepén jártam utoljára Székelyudvarhelyen, azóta nem láttam a páromat sem. Öt nappal később katonai rendelet született Romániában: csak az léphet be az országba, aki román állampolgár családtagja, rokona, ha munkavállalási vízummal rendelkezik vagy diplomata. A törvény azt mondja, otthon én idegen vagyok.

Ne lábatlankodj, fiam, inkább hasítsd meg az ablakot! Nagyanyám szólt így rám régen, mikor a fazekak gőzében belém botlott a szűk konyhában. Akkor már majdnem 30 éve élt a fővárosban, de még nem kopott ki beszédéből az erdélyi tájnyelv. Anyám Óradnán született a második bécsi döntés után, a „kicsi magyar világban”, nagyapám akkor a Magyar Királyi Bányamű könyvelőjeként dolgozott. Nem várta meg a második világháborút lezáró párizsi békeszerződést, az ipari minisztérium által szervezett áttelepülési hullámmal elhagyta Erdélyt, Törökbálinton telepedett le családjával. Emlékeimben nagyszüleim lakása tárkonyosleves-illatban úszik, a tranzisztoros rádió hangjától zizeg. Nagyapám délutánonként elvonult a kisszobába, este, – hogy én ne értsem – román nyelven adta elő nagyanyámnak, mit mondott a Szabad Európa. Valószínű, hogy a nagyapám a saját gyerekeivel sem beszélt a politikai történésekről, különben nem sikerült volna Kádárnak ilyen tökéletesen törölni a nagynénéim emlékezetét. A hetvenes évek közepén Nagytata mindent megmozgatott, hogy Romániába szakadt testvére gyermekeit segítse áttelepedni Magyarországra, nagynénéim nem értették, miért fordít ennyi energiát arra, hogy románokat költöztessen Budapestre. Gyermekkori élményeim vannak Marosvásárhelyről, Szászrégenből, Szovátáról, aztán szünet, évekig nem hallottam Erdélyről. Bodnár tanár úrnak köszönhetem, hogy már fiatalon sikerült összeraknom családtörténetem mozaikját, ő tanította a történelmet a Móricz Zsigmond gimnáziumban. Nem azt, ami a kádári rendszerben elvárás volt, hanem az igazit. Bodnár tanár úr szembement az akkori oktatáspolitika minden írott és íratlan szabályával, akinek füle volt hozzá, megértette, mi a különbség egy békeszerződés és egy békediktátum között, miért van az, hogy Magyarországot saját nemzetrészei veszik körül. Pengeélen táncolt, amikor Felvidékre szervezett nekünk kirándulást, az egész osztály bevonult a kassai dómba, és Rákóczi sírjánál elénekeltük a magyar himnuszt.

90 után fotóriporterként az Esti Hírlapnál egy székelyföldi újságíróval hozott össze a sors, vele tértem vissza Erdélybe, és megdöbbentett, hogy 3-400 kilométerre a határtól tiszta magyar világba érkeztem. Vagány volt székelyek közt barátokra lelni, a rendőrön kívül mindenkivel szót érteni. Később volt szerencsém finn, francia, brit és amerikai tudósítókkal is együtt dolgozni a térségben, hevesen, indulatoktól fűtve magyaráztam nekik Trianon lényegét, kapták az ívet rendesen. Nehéz elfogadnom azt a felszínes, túlfűtött mélymagyarkodást, amely a 2000-es években vált mozgalommá, de valahol értem az anyaországiakat, akik hosszú, tudatlan évtizedek után felfedezték maguknak Erdélyt. És tetszik az a megkülönböztető kifejezés, amelyet válaszként ragasztottak rájuk a székelyek: tápos magyarok. Sorsszerűnek nevezhetem, hogy 2012-ben az MTI munkatársaként Székelyföldön dolgozva botlottam bele a szerelembe, azóta vagyok kétlaki.

Két hónapja mérlegeljük a párommal, jön-e Pestre, vállalva a két hét karantént és a munkája szüneteltetését, vagy én vállaljam a törvényszegést. Az uniós csatlakozástól reméltük a trianoni trauma enyhítését, a külhoniak egyszerűsített honosítása óriási segítség, de egyetlen vírusnak sikerült mindezt felülírnia, s most úgy érzem, a szétszakítottság alig halványult az elmúlt száz évben. Csak egy határ választ el bennünket.