Trianonról az idővel dacolva

Trianon-tapasztalatok - magyar írók vallomásai

Úgy tartja a történettudomány, hogy az élet fordulópontjai hetven, nyolcvan év elteltével válnak a történelmi emlékezet elbeszélhető fejezeteivé. Amíg elevenek az emlékek, amíg élnek az események szereplői, amíg indulat, harag, bánat, s velük együtt részrehajlás társul a múlthoz, addig a történész nehezen tudja megragadni, hideg racionalitással mérlegelni okok és okozatok láncolatában elhelyezni az idő fontos pillanatait. Ám az emlékek elhalványulása, az emlékezők megfogyatkozása, a történetek megkopása utat nyit a történeti elbeszélés száraz észszerűsége előtt, s mi, akik egy-egy ilyen változás határán állunk, megdöbbenve láthatjuk, miképpen múlik el az eleven múlt, miképpen adja át helyét a história szakszerű narratívájának.

A trianoni országcsonkítás élménye azonban száz esztendő alatt sem jutott el idáig. Azokat a szaktudományos kísérleteket, amelyek a történettudomány felől érkeztek, a közvélekedés rendre elutasította, sőt ma is elutasítja. Trianon nem múlt el: eleven emlék, érzelmekkel teli, fájdalmas valóság. És nemcsak azért maradt meg annak, mert kibeszéléséből hiányzik harminc-negyven esztendő, a kommunista diktatúra Trianon-tabusító időszaka, de azért is, mert minden közösségben, minden családban jelen van ez a múlt, s így minden magyar szívében van valami nagyon személyes érzés, ami Trianonhoz köt bennünket. A történelemmé válás időszaka, úgy tűnik, elhúzódott, s talán még jócskán elodázható.

Ha szóba kerül a történelmi Magyarország feldarabolása, márpedig ma, a századik évforduló alkalmából, bizonyára sokkal többször kerül szóba, mint korábban, akkor azt is felfedezhetjük, milyen sokféle történet él ezzel a múlttal kapcsolatban. Egymást kiegészítő, sokszor egymással is vitatkozó élményekből áll össze mindannyiunk Trianon-mozaikja.

Nyírő András barátom, lapigazgatónk azt mesélte: „A kilencvenes évek végén azon dolgoztam, hogy az Index elődjének legyenek társkiadványai a határon túl is. Jártam Erdélyben, Pozsonyban, Munkácson. Elmentem Eszékre is. Itt különös fickót találtam, mint egy Umberto Eco regényben, a földszinten temetkezési vállalkozása volt, az emeleten internetszolgáltató cége. Ahelyett, hogy kávéval kínált volna, azt mondta, gyere nézzük meg, hogy hol bombáztatok. Alig egy év telt el a NATO szerbiai katonai fellépése óta. Nem értettem, hogy mit akar tőlem, én biztos nem bombáztam. Erre megkérdezte, hogy igennel szavaztam-e a NATO-népszavazáson. Persze a NATO-ra szavaztam. Nem jutottam szóhoz, csak álltam a szétbombázott híd mellett, a különös vajdasági fickóval, aki ugyanolyan magyar volt, mint én. Aztán elmentünk kajálni.”

Hátborzongató történet, benne a széthullott Közép-Európa minden rettenetes ellentmondása. Hadd idézzem ide Györgyei Szabó Magdi szerkesztőnk élményét is!

„A sors különös játéka miatt négy és fél évet élhettem Székelyföldön. Eddigi létem egyik legintenzívebb időszaka volt ez: nemcsak a hegycsúcsok meghódítása és a szakmai kiteljesedés, de a székely néplélek megismerése miatt is. A székely magyar és mégsem. Már a nyelvet is másként beszéli, mint mi, anyaországiak, de magyarságtudatában is különbözik. Amíg nekem sokáig a március 15. vagy az október 23. csak egy-egy kötelezően kipipálandó iskolai esemény, később pedig pár plusz szabadnap volt, addig a székelyeknél ezek valódi ünnepek.

Testben és szívben is. Elegánsan, vagy gyakran székely népviseletet öltve és a lelküket is ünneplőbe öltöztetve jelentek meg a megemlékezéseken. Amelyeket nem mérgeztek meg a politikai szólamok, ha voltak is, ezekre az alkalmakra valahogy mindig elásódtak jó mélyre a csatabárdok. Könnyű nekünk magyarnak lenni, annál nehezebb erdélyiként megélni azt és nem beolvadni. Mégis, ezeken az alkalmakon kicsit irigykedve tekintettem rájuk, hogy mennyire biztosak magyarságukban ezek a székelyek és mennyire átitatja a kis közösséget az együttlét élménye. Ha van Trianonnak pozitív hozadéka, az ez. A székelységnek ez a fokozott öntudata, önazonossága, magyarsága, amivel nekünk is példát mutathat.”

Talán keresve sem lehetne két ennyire eltérő élményt találni a feldarabolt magyarság sorsáról. Pedig ezt a két történetet a véletlen dobta elém, úgy hiszem, bárkit kérdeznék, mindenki más arcát mutatná meg a nemzeti tragédiának. Mindenki valami egyénit, egyedit, személyeset osztana meg velünk.

Úgy döntöttünk, összeszedünk néhány ilyen történetet. A felvidéki Tóth László költő, a kárpátaljai Vári Fábián László költő, író, néprajzkutató, a délvidéki Majoros Sándor író, az erdélyi Karácsonyi Zsolt költő és a magyarországi Száraz Miklós György író mellett szerkesztőink, Kovács Zsófia, Beliczay László és Sápi Zsófi meséli el, mit jelent neki a trianoni tragédia.

Fontos elmondani ezeket az élményeket, fontos, hogy megtartsuk az eleven emlékezetben a legsúlyosabb magyar sors-esemény tapasztalatait. Ezzel talán távolabbra tolhatjuk az időt, amikor szenvtelen történészek sine ira et studio beszélnek arról, ami bennünket még mélyen érint.