Száraz Miklós György: Megunt Trianon

Trianon-tapasztalatok - magyar írók vallomásai

Igazságtalan volt, átgondolatlan, szűklátókörű, ostoba. Tudta mindenki, győztesek és vesztesek is, hogy hosszú időre békétlenséget, nyugtalanságot szül majd. Elmondtuk, leírtuk, beleüvöltöttük a világba ezerszer. Szinte már unalmas.

„Unalmas?! A fájdalmat lehet szokni, tűrni, állítólag még élvezni is, a fájdalomba bele lehet pusztulni, de vajon lehet-e unni?”

Hagyjuk, igazából nem is erre akarnék haladni. Hiszen minden igazságtalanságot, a gazságot, a fájdalmat meg kell osztani a világgal, üvöltve, sírva, fenyegetőzve, átkozódva, tárgyilagosan, mint egy orvossal, bíróval, bárhogyan is, de újra és újra ki kell adnunk magunkból, generációk mennek és jönnek, ami a nagyapámnak evidencia, az nekem új, ami nekem világos, az unokámnak nem biztos, hogy az.

Azt hiszem, a kilátástalanságot untam meg. A panaszt, a hőzöngést, az üres szólamokat.

Trianon igazságtalan. Nem volt, hanem az, hiszen ma is él. Trianon igazságtalan, átgondolatlan, ostoba. Tudjuk. És?

Trianon kibírhatatlan. Ezt is tudjuk, suttogjuk, ordítjuk is, holott nem igaz, magunk vagyunk az élő bizonyíték, hiszen száz éve bírjuk.

Trianon akadály, súlyos tehertétel, ballaszt. Ezt vagy tudjuk, vagy nem tudjuk, pedig Bibó óta illene tudnunk. Hadd idézzem, hogy ’56 leendő államminisztere hogyan fogalmaz 1946-ban: „…a magyar békeszerződés nemcsak a magyarság életkérdései szempontjából lesz súlyosan kedvezőtlen, hanem a Duna-völgyi megbékélés és a közép- és kelet-európai konszolidáció szempontjából is”.

Trianon veszélyes.

Azt hiszem, ez a lényeg. Erről érdemes beszélnünk. És úgy érdemes, ha mindvégig a szemünk előtt tartjuk Bibó István több mint hetven évvel ezelőtt írt sorait. A magyar békeszerződés nemcsak a magyarság életkérdései szempontjából fontos és veszélyes, hanem a Duna-völgy, Közép-Európa jövőjének szempontjából is.

Most közelítsünk egy kicsit más irányból.

Mire ez a Trianon tematikájú szöveggyűjtemény, s benne ez az írás megjelenik, addigra talán már fel is avatták az Országház előtt, az Alkotmány utcában azt a száz méter hosszú, gigászi emlékművet, amit szerencsésen és okosan nem Trianon-emléknek, hanem a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének kereszteltek el.

Nem örülök neki.

Vagy örülök?

A Kádár-korban születtem és jártam iskolába. Bornírt hazugságokkal tömték a fejünket. Ezer éves magyar nemzetiségi elnyomásról tanultam a gimnáziumi történelem órákon, meg hogy Trianonban azt kaptuk, amit a bűneinkért megérdemeltünk. Verekedtem a gimnázium folyosóján a határon túliak védelmében, kis híján kicsaptak a suliból, mert irredenta jelvényt hordtam a galléromon, tíz éves koromtól megszállottan gyűjtöttem a revízió tárgyi emlékeit, középiskolás koromban gyalog és szekéren, teherautókat stoppolva, tehervonatra kapaszkodva, pásztorok és favágók kalyibáiban, szénakazlakban, kápolnák padlásán és kazánházakban éjszakázva barangoltam be Erdélyt és a Felvidéket…

Hát persze, hogy örülök a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének!

Hát persze, hogy nem örülök annak a gigászi Trianon-emlékműnek, melynek hosszú-hosszú falaira az egykori Magyarország összes településének nevét, sok-sok ezer magyar, német, szász, szlovák, román stb. falu és város nevét is felvésték.

Hogy miért nem örülök?

Nehéz erről írni. Nem a szégyen, a bánat vagy fájdalom miatt. Hanem mert összetett. Ellentmondásos. Nem látom tisztán benne még önmagamat sem. Nem örülök ennek a grandiózus emlékműnek, mert olyan ez a sok név, nekem olyan, mintha holtak nevei lennének. Volgográd jut eszembe, Mamaj kán dombja Sztálingrád elesettjeivel. Jeruzsálemben a Har HaZikaron, az Emlékezés hegye, a Nevek csarnoka a holokauszt áldozatainak neveivel.

Én pedig nem szeretném eltemetni a régi Magyarországot.

Itt a gondom. Nem hiszem, hogy az a gyönyörű ország, Szent István állama és a magyar Szentkoronáé, az a kétségtelenül idealizált, ám képzeletemben minden szépítés nélkül is gyönyörű Magyar Királyság valaha feltámasztható. Nem vagyok őrült, nem álmodozom arról, amiről gyerekkoromban sokat álmodoztam, és amit kortársam, a lengyel költő és esszéíró, Kazimierz Brakoniecki is megfogalmaz az ő álom-Lengyelországával kapcsolatban. (Világtan című munkájában beszámol róla, hogy gyerekkorában egy megálmodott, tökéletes Lengyelország határait rajzolgatta, s átjavította a történelmi atlaszokat. Megtartotta Sziléziát és Poroszországot, Ukrajnát, Litvániát és Fehéroroszországot. Korrigálta a történelem lengyelek ellen elkövetett bűneit. „Más sorsot találtam ki Lengyelországnak, mint ami a felosztások után várt rá, történelmi fantáziám minden energiáit az elveszett keleti végekre összpontosítottam, ugyanakkor mindvégig megtartottam nyugaton a Piast-kori határokat.”)

A gyerek nem lát a határok mögé. Csak az „igazságtalan” határokat látja, nem fedezi fel a határok mögött az embert. Aztán kinövi ezt az állapotot, de nem növi ki Trianont. A határok persze továbbra is igazságtalanok maradnak, de mögöttük a tér megtelik folyókkal, hegyekkel, históriai eseményekkel, és ami a legfontosabb, emberekkel. Az ember idősödik, változik, és változik a viszonya Trianonhoz is. Már nem rajzolgatja át az atlaszokat. Elképzeli, hogy miként is lehetne békében élni a szomszédokkal. Kétnyelvű településtáblákat lát, magyar nyelvű iskolákat, egyetemeket remél. Hogy egyházai visszakapják ingó és ingatlan vagyonaikat, ősi könyvtáraikat, levéltáraikat. Hogy a múzeumok tárlóiban… Nem folytatom, mert a végtelenségig sorolhatnám a békés egymás mellett élés feltételeit, melyekből hol itt, hol ott időnként meg is valósul valami, aztán hol itt, hol ott jön egy új román, szlovák vagy ukrán vezető, államelnök, kormányfő vagy polgármester, aki nyirbálni kezdi a jogainkat. Szerbek a magyarok házainak falára festik óriási betűkkel: MAGYAROK! TAKARODJATOK! Szlovákok tartóztatnak le Pozsony terein a diákjaihoz magyarul beszélő tanárokat. Románok építenek színmagyar falvakba hagymakupolás ortodox templomokat. Az ukránok (és velük együtt az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének tábornokai) barátságtalan nyelvtörvényt erőltetnek ránk… Ezt sem folytatom, mert a sérelmeinket is a végtelenségig sorolhatnám. Hány éve írta a költő sokat idézett sorait? – „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” – Nyolcvan, kilencven éve? Az ember változik, szeretné elhinni, hogy lehet békében élni, aztán idővel rá kell jönnie, hogy nem hagyják, nem akarják, nem lehet…

Vége a járványnak, feloldották a vesztegzárat, polonista barátommal egy vendéglő teraszán üldögélünk, lengyelekről beszélgetünk, Wajdáról, Hamu és gyémántról, Gombrowiczról. Meg persze Trianonról. És hogy jó-e az, ha tíz és fél millió magyar él a Kárpát-medencében. Elvigyorodik, dúdolni kezdi az Edda dalát, ebben az összefüggésben nekem sosem jutna eszembe: „Kör közepén állok, / Így könnyen eltaláltok / Így könnyen eltaláltok, rosszak.”

Nem szeretném eltemetni azt a régi Magyarországot.

Nem azt mondom, hogy nincs eltemetve, csak azt mondom, hogy én nem szeretném eltemetni.

Azt sem mondom, hogy reménykedem valamiben. Nem hiszek a csodában, és ami az országhatárokat illeti, nem hiszek az isteni, örök igazságban sem. De szeretnék hinni Magyarország feltámadásában. Hogy milyen Magyarország lesz az? Mekkora? Mikor és minek hatására támad fel? Nagyon is megfogható és pontos kérdések ezek, nem illenek a remény és a feltámadás ideájához. Azt viszont bizton állíthatom, hogy kiugrott történész-levéltáros-régész énem, vagyis az a valaki, aki bennem nagyon is fogékony a múltra, az azt sutyorogja állandóan, hogy a história tanulmányozásával kevés dologról bizonyosodhatunk meg, de arról feltétlenül, hogy emberek, népek, országok sorsa soha nem úgy alakul, ahogy azt várjuk, tervezzük, jósoljuk. Jeruzsálem ma – kétezer év után – ismét a választott nép országának fővárosa. Csehszlovákia nincs, Jugoszlávia sincs, a Szovjetunió széthullott, és bárhogy gyötörnek minket az immáron többszörösen is utódállamoknak mondható poszt-poszt államok, még mindig tíz és fél millió magyar él a Kárpát-medencében. Ha úgy akarom, ez a szám riasztó. Ha úgy akarom, bíztató is lehet.

Vissza Bibóhoz.

Trianon igazságtalan, átgondolatlan, ostoba. És veszélyes. Azért veszélyes, mert bármennyire igaz az állítás, hogy „ez már történelem”, van egy másik oldala is, ami nem történelem, hanem élő valóság, ami mérgez, lehetetlenné teszi az összefogást, a kétszáz éve várt dunai vagy közép-európai megbékélést.

Élnek a Beneš-dekrétumok, egy hónapja sincs, hogy a román államelnök az autonómia törekvések és a szabad nyelvhasználat ellen uszított, Romániában örömünneppé nyilvánították a mi gyásznapunkat, Ukrajnában etnikai alapon listázzák a magyarokat… Kimondható, hogy szinte az összes körülöttünk lévő államban szétverni és szegényíteni igyekeznek a magyar közösségeket.

Nem tudom, hogy a Visegrádi négyek szövetsége mennyire erős, hová fejlődhet a közeli és távoli jövőben. Nem tudom, hogy Európa nyugati része merre tart. Azt sem, hogy eldől-e, s ha igen, vajon miként dől el a sok évszázados nagy kérdés, hogy Oroszország végül is európai vagy ázsiai nagyhatalom-e. Ha apokalipszis-vízióim támadnak, és hogy a fenébe ne támadnának, ha egyszer olyan világban élünk, mely az emberi létezés ellehetetlenülésének sosem látott „bőségével kecsegtet”, ha világvége-látomásaim támadnak, szinte megnyugszom, hogy talán nem is Trianon a legégetőbb kérdés, hanem az emberi létezés. Aztán nyomban visszatáncolok innen, hiszen már olyan sokszor próbálták meg elhitetni velünk, hogy majd a szocializmus egyenlőségében boldoggá lesz minden magyar is, hogy majd légiessé válnak a határok, hogy majd az egységes és demokratikus Európában egy csapásra megoldódnak a mi különös magyar gondjaink is, és valahányszor hinni próbáltunk ezekben a szép eszmékben, olyankor mindig kiderült, hogy bolondok vagyunk, önérdeküket képviselni nem tudó naiv ártatlanok, mert körülöttünk Lisszabontól Kijevig és Helsinkitől Palermóig, meg persze Bratislavától Bukarestig senki sem veszi be ezt a maszlagot, vagy ha mégis, akkor létezik B és C terve is, és szárazon tartja a puskaport.

Hogy mit tehetünk?

Tehetjük, amit eddig is tettünk (jól vagy rosszul, de leginkább talán eredménytelenül): megosztjuk a világgal az igazságtalanságot, a fájdalmat. Nem tudom, hogy üvöltve, sírva, fenyegetőzve, átkozódva kell-e tennünk, vagy inkább ravaszul, kitartóan és okosan, esetleg tárgyilagosan, mintha az orvosra, az igazságos bíróra bíznánk a gondjainkat. Egy biztos: a hőzöngést, az üres szólamokat unom. A tétlenséget is. A kilátástalanságot. És azt, hogy még mi, a mai Magyarországon élő magyarok sem értünk mindannyian és maradéktalanul egyet abban, hogy Trianon él és mérgezi az életünket.

(Pont. Itt van vége. Minden írásnak van belső tartása, íve. Arányai. Valahonnan valahová tart. Ennek az írásnak ott volna vége, valamicskével feljebb, amitől most minden újabb leírt betűvel távolodunk. Úgy volna valami eleganciája. Nem szabadna belemenni pitiáner részletekbe, politikába, mindennapi iszapbirkózásba. Mint látják, nem lehet elegánsan és hűvösen megállni. Mint látják, ez az írás mégsem ott ér véget, ahol véget kéne érnie. Mert nem lehet nem kifejteni, hogy mire is gondolunk. Hogy tarthatatlannak gondoljuk azt, hogy a magyarságban nincs teljes, igen-igen, százszázalékosra gondolok, hogy nincs teljes egyetértés Trianon ügyében. Abban, hogy állandóan beszélni kellene róla. Nem elhallgatni, nem szégyenlősen félrenézni, nem dühösen hárítani, hanem beszélni. Hírt adni nap mint nap minden létező csatornán, televízióban, rádióban, nyomtatott sajtóban, világhálós felületeken, a tudomány katedráin. Mindenütt. Reggel, délben, este. Ne értsenek félre, nem a két háború közti revízió, a harcias irredenta sokszor fájdalmasan (és érthetően) ostoba, gyakran fájdalmasan (és érthetően) érzelmes, sőt érzelgős gyakorlatára gondolok, nem azt sírom vissza. A tudósítást hiányolom. A jelenlétet. Az állandó és mindennapi híradást a határon túli jogsértésekről. A folyamatos figyelmet. A tájékoztatást. Iskolák bezárásáról, magyar értékek – épületek, kastélyok, temetők, könyvtárak és egyéb gyűjtemények stb. – pusztításáról. Fenyegetésről és megaláztatásról. Hogy azok, akik azt mondják Trianonra, „felejtsük el”, „historizáljuk már végre”, „nem a mi ügyünk”, hogy azok az emberek megértsék végre, hogy Trianon megkerülhetetlen és közös tragédiánk, közös ügyünk. Hogy ők, akik különben igényt tartanak (és jogosan tartanak igényt) az együttérzésünkre a soa, a cigány holokauszt, a nyilas vérengzések, a Gulág vagy akár a jelenkori szegénység áldozataival kapcsolatosan, hogy ők is belássák végre azt, hogy Trianon is közös ügyünk.)