Megadja Gábor: Kikkel tartozunk össze?

 „Az 1795-ös alkotmány, ahogy az elődei is, az ember számára készült. Márpedig a világban nincs olyan, hogy ember. Életem során találkoztam franciákkal, olaszokkal, oroszokkal stb.; sőt, Montesquieu-nek hála azt is tudom, hogy akár perzsa is lehet valaki. Viszont ami az embert illeti, kijelenthetem, hogy életem során sohasem találkoztam vele. Létezik? Nekem nincs róla tudomásom“.

(Joseph de Maistre)

Óriási tévedés, hogy az ember kora felnőtt korára kinövi a meséket. És míg gyerekkorában legalább – jobb esetben – a mesékből átszűrődnek az időtlennek, vagy legalábbis a civilizációnk mércéi szerint tartósnak látszó erények, addig a későbbi mesék nettó sületlenségekből állnak.

A kora felnőtt ugyanis képes elhinni, hogy az univerzális és örökké tartó békéhez nem kell más, csak egyszerű emberi elhatározás; hogy nincs szükség határokra, mert az emberiség együvé tartozik (később aztán rájön, hogy határokra szükség van, pusztán arról van szó, hogy némelyik határ rossz helyen van); hogy a nemzetek ideiglenes tákolmányok, és nem a nemzetekhez tartozunk, hanem mindannyian „össze“.

(Rejtély, hogy az önmagát fiatal lázadónak tartó mesehívőnek miért tetszik az a kép, hogy minden ember „össze“tartozik. Akkor már inkább a karantén.)

Az értelmiség kedvelt szokása az, hogy absztrakciókat gyárt, majd amit legyártott, abba rögvest beleszeret. Lehet, hogy azért gyártja őket, hogy a saját alkotásaiba tudjon beleszeretni.

A világ ugyanis sajnos tökéletlen hely és mindenféle megosztottságok vannak benne, adott esetben ellenségeskedések is. De annyi bizonyos, hogy a tökéletességre törekvő modern papi kaszt – az értelmiségiek – igyekeznek túllépni ezeken a tökéletlenségeken. Ezért a történetileg kialakult formákban élő valós emberek helyett rajzolnak néhány absztrakciót, melyekkel reményeik szerint el lehet törölni a tökéletlenséget annak minden konfliktusgócával együtt. Akadtak, akik fajokat rajzoltak, és akadtak, akik osztályokat. A ténylegesen létező emberek sehogy sem tudtak beilleszkedni ezekbe az absztrakciókba. (És akik nem tudtak beilleszkedni, azokat a türelmetlenek szépen beillesztették, élve vagy holtan.)

Ám a mindent megelőző, legnagyobb absztrakció mégis az „emberiség“, vagy az „ember“. „Az“ ember ugyanis nagyjából ott létezik, ahol építgetik Bábel tornyát. Aki „az“ emberre akar univerzális törvényeket hozni, az biztosan el fog bukni. És akik ilyen absztrakciókra akarják húzni a politikai közösségeket, azok találkoznak aztán azzal, hogy a valóságban miként fújhatják a (nem)létüket. (És ha létezik is „az ember“, azt biztosan csak Isten ismerheti, mi nem.)

A valódi politikai közösség nélkül élő emberek a hajukra kenhették az emberi jogokat, ahogy erre egy német-zsidó emigráns politikai gondolkodó asszonyság emlékeztetett minket.

Valljuk be, mi sem mentünk sokra velük.

A nemzetek és határok nélküli globális faluban hívő fiatal felnőttek olykor úgy maradnak. Akik úgy maradtak, azt gondolták, hogy az újonnan egyesülő Európa megoldja a problémáinkat itt a végeken, a kimeríthetetlenül rendelkezésre álló emberi jogokból juttatunk majd a határon túli magyaroknak is: Trianon sebeit nem a nemzeti újraegyesítés fogja begyógyítani, hanem az „emberiség“, vagy legalábbis „Európa“. Az emberi jogok automatizmusa majd rendbe hoz mindent, amire az elavult nemzeti korok képtelenek voltak.

Néhányan talán épp akkor váltak felnőtté, amikor észrevették, hogy ők is mesehívők voltak. Ez az ügy ugyanis csak nekünk fontos, és azoknak a magyaroknak, akik mellé odahúztak bumfordi módon egy határt. Azoknak fontos, akik egy nyelvet beszélnek és akik értik egymást. Hiába kerültek egyik napról a másikra egy másik országba, nem cseréltek nemzetet. Utóbbit nem is nagyon lehet.

Bármilyen okossággal akarták is meghaladni az absztrakciók gyártói a történetileg kialakult dolgokat, nem tudtak túllépni rajtuk. Még mindig azokkal tartozunk össze, akikkel a nemzetünk közös. Hiába írtak össze mindenféléket arról, hogy kitalált dolog a nemzet, mégis ez az, ami tartós maradt – annak ellenére, hogy mindent megtettek annak ellenére, hogy ne létezzen.

Azt mondják nekünk, kapaszkodjunk az emberiségbe, Európába, meg az emberi jogokba. Azt mondják, azok elmaradottak, akik felvetik, hogy a probléma talán mégiscsak az, hogy az ország és a nemzet határai nem esnek egybe.

Lehet. De melyikük hisz még mindig a mesékben?

Borítókép: Előpataki csángók viseletben, 1970-es évek. Székely Nemzeti Múzeum/ Moldovan Nicolae