Kovács Zsófia: Fájdalom és büszkeség

Trianon-tapasztalatok - magyar írók vallomásai

Összeszorul a szívem, a gyomrom, gombóc lesz a torkomban, lassan megtelik a szemem könnyel. Mindig ez az érzés fog el, ha a nemzetem sorsára gondolok. Nem tehetek róla. Belülről és mélyről fakad. 

Olyan családba születtem, ahol szüleimnek, nagyszüleimnek, dédszüleimnek, őseimnek büszkeséget jelent(ett) magyarnak lenni. Először akkor kezdtem kapizsgálni, amikor kisgyerekként hallgattam a családi történeteket a háborúról, meghurcolásról, szenvedésről, elszakadásról, ötvenhatról, túlélésről, harcokról, talpra állásról. Furcsa érzések kavarogtak bennem, mintha hihetetlen kalandos meséket hallgatnék, nehéz volt felfogni, hogy ez a valóság. Személyesen akkor éltem át, amikor az első olimpiámat néztem. Ott álltak a dobogó tetején a sportolóink, nekik szólt a magyar Himnusz, és én dagadtam a dicsőségtől. Mi magyarok a világ tetején. Egy dolgot nehezen értettem meg. Voltak ugyanis magyar névvel szereplő sportolók, de más ország színeiben. Ők akkor most magyarok vagy nem? Azok voltak, de már nem annak vallják magukat vagy nem versenyezhetnek magyarként – hangzott a válasz. Hát ilyen nincs! Akkor hallottam először Trianonról. Amikor gyerekként voltam a horvát tengerparton és apukám mondta, ez is korábban magyar terület volt, belesajdult a szívem. Később tanulmányaim alatt még fájdalmasabb volt a felismerés.

A vidéki kis buborékból kikerülve a nagyvárosban ért először a felismerés, hogy nincs mindenkinek „nemzeti ügye”. Pironkodtam, kellemetlenül éreztem magam. Azt mondták szélsőséges vagyok, meg nacionalista, amikor kijavítottam őket, hogy nem romániai, hanem erdélyi magyarok vannak. Kinevettek, ha kokárdát tűztem magamra, vagy ha megkérdeztem, hogyan emlékezzünk meg egy-egy nemzeti ünnepünkről. A 2004-es kettős állampolgársági népszavazás pedig mondanom sem kell, hatalmas indulatokat gerjesztett. Nekem ott és akkor megszakadt a szívem.  

A Himnusz mindig is sokat jelentett. Hallgatni azokat a fájdalmas és egyben gyönyörű sorokat. Belegondolni hogyan harcoltak őseink, a magyarok azért, hogy minden viszontagság ellenére fennmaradjunk. Aztán megtaláltam azt a közeget, ahol nem okozott problémát, ha „magyarkodunk.” Ez a sport. Ők a nemzeti hőseink, akik a mai kor eszközeivel vívják a harcaikat és a legjobbak akarnak lenni a világon. Azt figyeltem meg, hogy azok az évfolyamtársaim és haverjaim, akik nem feltétlen gondolkodtak és éreztek hasonlóan velem, egy sportesemény kapcsán valahogy mégis előjött belőlük a büszke magyar érzés. De ezt a „luxust” csak ilyenkor engedték meg maguknak. Én most már annak is örülök, ha egyáltalán valami kiváltja ezt az érzést.

Legutóbb akkor érzékenyültem el, amikor a Puskás Aréna megnyitóján megszólalt a Nélküled és több ezer ember felállva együtt énekelte. Ott és akkor megint azt éreztem, igen, van remény, hiszen „mi egy vérből valók vagyunk”.  Két érzés kavargott bennem. Fájdalom és büszkeség. Mert:

Lehet szétdarabolni, lehet több millió hangot meg nem hallani, lehet füleket befogni, lehet segítségért nyújtott kezeket ellökni, lehet hátat fordítani, lehet semmit nem érezni, lehet felháborodni, lehet ülve maradni, lehet megbélyegezni, lehet kirekeszteni, lehet ítélkezni, lehet irkálni meg firkálni, lehet haragot gerjeszteni, lehet kinevetni. Lehet megtagadni. Lehet sehova sem tartozni. Lehet ilyennek lenni.

Lehet próbálkozni, de nem fog menni. Mert:

Nem lehet elhallgattatni, nem lehet szájakat befogni, nem lehet az igaz szó útjába állni, nem lehet a történelmet meghamisítani, nem lehet a közös szívdobbanást megszüntetni, nem lehet az összetartozást szétszakítani, nem lehet nyelvet eltörölni, nem lehet hitet elvenni, nem lehet a vért megtagadni, nem lehet büszkeséget letörni, és nem, nem lehet egy nemzetet elpusztítani!

Egy dolgot lehet még: MAGYARNAK lenni! Mindig és minden körülmények között.