Mint a legtöbb kislány, én is színésznő akartam lenni. De alig hétévesen módosítottam kicsit a karrieremen és úgy gondoltam előbb Egerszegi Krisztina leszek. Az úszás kifejezetten jól ment, de az első versenyemmel be is fejeződött pályafutásom. A sport iránti rajongás, szenvedély megmaradt és ha nem is versenyzőként, de végigkísérte karrieremet. A színház pedig máshogy lett része az életemnek.
Tizenévesen még mindig erősen gondolkodtam a „mi leszek, ha nagy leszek?” kérdésre adott válaszon, amikor belebotlottam A hírek szerelmesei című filmbe Michelle Pfeifferrel és Robert Redforddal. Ciki vagy nem, de ez a film terelt a média felé. Minden vágyam az volt, hogy Tally Atwaterhez hasonlóan én is ott legyek az események sűrűjében. Az ELTE Tanító- és Óvóképző karára jártam művelődésszervező szakra, mivel a választható egyik szakirány a média volt, ezért elindultam az úton. Az első állomásom – még gyakornokként – a Magyar Demokrata hetilap volt. Jó választásnak tűnt, mert minden lehetőséget megadtak a pályakezdő fiatal „újságíróknak”. Támogató közegbe kerültem, ahol szakmai fejlődésemet teljes mértékben segítették, rövid idő alatt állományba is kerültem és fiatalon egy szerkesztőség tagja lehettem. Bár a sporttól elsodródtam és politikai témákat írtam, rengeteget köszönhetek annak a csapatnak. A két mentorom közül sajnos már egyikük sincs közöttünk.
Huszonévesen azonban hoz az ember hirtelen döntéseket, így a lapot elhagyva a televíziózás felé fordultam. Úgy döntöttem visszatérek eredeti elképzelésemhez, vagyis a sporthoz. A Hír Televízióhoz 2004-ben kerültem és 11 évig maradtam. Minden kezdet nehéz, tartja a mondás és ez hatványozottan igaz volt az első „tanulóévekre”. A hírek, a híradó speciális közeg, egy pillanatra sem hagyhat ki az ember, folyamatos tájékozottság szükséges, állandó készenlét. Erre vágytam, ezt akartam, megkaptam. Minden percemet a sport töltötte ki, ha nem dolgoztam, akkor is ott voltam a pálya szélén, a lehető legtöbb versenyre elmentem, otthon a tévén pedig csak a sportcsatornák mentek. Nemcsak munka volt, hanem hivatás, szenvedély. Beszámolhattam a legnagyobb sportsikerekről, de a tragédiák is ugyanúgy részét képezték a munkának. Számtalan sportolóval készíthettem interjút, a világ legjobbjaival és megadatott az is – nem is egyszer – hogy az Aranycsapat akkor még élő két tagjával is forgathattam. Rengeteg világeseményen ott lehettem, tudósíthattam, készíthettem interjúkat. A csúcsport a 2008-as pekingi, és a 2012-es londoni olimpia, mindkét ötkarikás eseményre engem küldtek tudósítani. A híradózás mellett magazint is készítettem, a Stopperrel több díjat is elnyertünk.
Aztán váltottam, átkerültem a „másik oldalra” kommunikációs vezetőként. Az ország egyik legnagyobb sportklubjánál a Ferencvárosi Torna Clubnál a vízilabda szakosztály „sajtósa” lettem. Amikor odakerültem még kilencedik helyen állt a férfi csapat, amikor távoztam, már bajnoki esélyesek voltak, kezükben Euro Kupa trófeával. Aktív részese lehettem egy szakosztály épülésének, fejlődésének, végigkövethettem a csúcsig vezető utat. Szinte minden területen tevékenykedtem: média, marketing, menedzselés, szerződések, profi csapat, utánpótlás. A tévéből hozott tapasztalat rengeteget segített. A „Fradi család” nem csak egy frázis, a Népliget a második otthonom lett.
Három év után távoztam a Fradiból és tértem vissza a televíziózáshoz. Az Echo TV reggeli műsorának szerkesztőjeként. Azon kívül, hogy megszerettem a hajnali felkelést, a tévézés egy másik világát is megismerhettem. Napi több tucat téma kitalálása, utánajárása, szervezése és egy két és fél órás élő műsor lebonyolítása. Az Echo TV megszűnése után az EMMI sportállamtitkárságán dolgoztam sajtósként, majd kikötöttem a Hajónaplónál.
Kaposvárról indultam, de húsz éve Budapesten élek. A sport mellett a versek, az irodalom és a színház tölti ki az életemet. Oriana Fallaci könyveiért rajongok, munkásságát elismerem és példának tekintem. Ha már A hírek szerelmesei indított el a pályán, pár mondat, amit én is magaménak vallok azóta is.
„..Egy riporterrel kezdődött, akinek támadt egy megérzése. Ennek nyomán elindult egyedül, hogy a dolgok végére járjon és a nap végére meglett az anyag. Tudják, ez az egész munka erről szól. Persze én sem gondoltam ezt mindig így, azt hittem, ha valaha is hajtani fog valami ezen a pályán, úgy az a dicsőség lesz és, hogy megmutassam. De mégsem. Most már tudom. Csupán egy okból vagyok itt: hogy elmondjam a sztorit…”
