Térey János ma lenne ötvenéves

Térey János be nem fejezett emlékirata a Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásaicímmel most jelent meg. Ott voltunk a New York kávéházban a bemutatón, megnéztük törzsasztalát és hagytuk, hogy az emlékeink felszínre törjenek.

Egyszer, nagyon régen befordultunk egy utcára. Árnyas és hűvös, nem féltem rátérni. Én északról, ő délről érkezett, semmi közünk nem volt egymáshoz. Megálltunk egy ház előtt. A háznak homlokzata volt, ferde ajtaja, három ablaka, és teteje, fedésre alkalmas. Régen egy család lakóhelye, utóbb vendéglő, ma múzeum. Én még nem tudtam, hol vagyok – ő már távozóban volt. Az én házam földjében van valami, az övében más volt a küszöb alatt, talán egy növénytetem. Azt tudom, hogy a kút a közös, a forrás, amiből felbugyog a múlt. Ő le mert menni, és felhozott mindent. Én még itt állok.

Ez pedig a New York ma – eredeti formában csalóka enteriőr. A kávéház épülete maradt, a stukkón friss színek vibrálnak. Új lakk ragad a székeken. Végig kell menni a folyosón, mintha mi sem történt volna. Az esti beszélgetés tétován kezdődik. Méltatni kellene, vagy csak úgy emlékezni? Lehetetlen helyzet. Mindenki Jánosként említi, sok történetük akad vele, mintha csak tegnap látták volna utoljára. Én összesen háromszor néztem a szemébe: alighúsz írópalántaként mutattak be neki. Egyszer a Hold utcában elolvasta néhány szövegem, szinte szégyelltem előtte beszélni. Mosolygott és földimogyorót evett. Máskor könyveket válogattunk a fesztiválon, azt mondta, Dante nem lehet rossz választás. Utoljára egy színpadon ült, onnan intett, megismerte az arcom a tömegben. 

Térey János nyugodt memoárt hagyott maga mögött, a kiengesztelődés, a felejtés és a megbocsátás fontos sorait. Emlékezett, de nem magyarázkodott, nem mentegette a tévelygéseit. A keze alatt Debrecen, a szülőváros épp olyan gyönyörű, mint amilyen triviálisan szép az idegen Velence. Ha menekült is az otthon elől, tapintattal nyúlt mindenhez. Arcképeket mutatott, albumba rendezte az épületeket, és egy fedél alá rendezte őket, hogy lássuk, mennyire rokon minden és mindenki.

Nem voltak ítéletei, csak kristálytiszta kategóriái. Értő, szakmai szemmel vizsgálta az emberek térképeit. Tudta, a struktúrákat egymásba lehet oltani; a nagytemplom hajója minden környékbeli család saját csónakja, együtt eveznek a hit hagyományában. Transzgenerációs gondolkodás, kortárs kérdések, a törékeny társadalom szövedékeinek feltárása – minden feladatot elvégzett. Ha úgy érezhette, nem teljes a történet, csak azért lehetett, mert fájdalmasan kevés ideje volt. Láthatta volna, hogyan növekednek tovább a belőle fakadó ágak.

Mi maradt még? Jégkorszak, lakópark, diplomácia, káli-kövek. Mindent össze tudott hasonlítani: a saját kertjét a máséval, és a Sas-hegy megfért Izland mellett, egy furcsán ismerős térképen. Nála a malom-maradványok kőkorszaki leletek, az imposztorok és élőhalottak pedig könnyen birtokba vehetnek valós utcákat. Térey János, az író egy hídember volt. Könnyedén pihent a folyó két partja közt, mindig ott, ahol a legmélyebb volt a víz. Senki nem félt attól, hogy összeomlana. Viszonyítási pont, átkelőhely. “Elpusztíthatatlan. Ez alaptézis.”

Emlékszem, a Térey-líra már fogalom volt, amikor 2016-ban váratlanul megjelent a versgyűjtemény-kolosszus, az Őszi hadjárat. Sokakat megdöbbentett az összegzés, élete delén járt. A versek utólagos javítása, ahogyan a memoárban, itt sem takargatás vagy korrekció: inkább egy emberi életmű felújítása, egy változat a pusztulás utáni romokon. Mestermű.

A cívis öt évtized alatt biztosan elhasznált pár szemüveget, a lencsét a körülmények karcolták. A tétel tovább él. Állni fog a ház.