Egy fiatal írónő a Karinthyság nyomában

Na, pupák! címmel jelent meg portrékötet Karinthy Mártonról. Czeiner-Szücs Anitával beszélgettünk.

Megjelent az első könyve, elindult hivatalos írói profilja, a közösségi médiában népszerűek gyermek versei és mondókái, de mégsem tartja magát főállású írónak. Korábban vízilabdázott, újságíró volt, jelenleg a győri Széchenyi István Egyetem kommunikációs irodájában dolgozik. Egy napon úgy döntött, bekopogtat egy Karinthyhoz. Czeiner-Szücs Anitával beszélgettem.

– Mióta érdekel az írói pálya, mikor fogalmaztad meg magadnak, hogy erre az útra lépsz?

– Már kisgyerekként pontosan megfogalmaztam magamnak, amikor a szüleim bírónak öltöztettek az óvodai farsangon, én meg határozottan kijelentettem, hogy nem bíró, hanem író szeretnék lenni. Nem egy gyermeki szófordulat volt, komolyan gondoltam. Kisiskolás koromban verseket és meséket írtam, a középiskolát is tudatosan úgy választottam, hogy később az újságírói vagy írói pályára léphessek. A szüleim mérnökök, ezért le akartak beszélni, inkább reálisabb szakma felé tereltek, de képtelen voltam elképzelni magam informatikusként vagy mérnökként, még ha tisztában is voltam vele, hogy jó döntés lenne. Azt éreztem, nekem az írás az utam, a könyvek, az irodalom, a média.

– Meglepő, hogy valaki óvodás korában kijelenti, hogy író akar lenni. A szüleid a reál vonalat képviselték, szerinted honnan eredeztethető ez a gondolatod?

– Nincsenek író felmenőim, mint mondjuk Karinthy Mártonnak, de a könyvek szeretetét nagyszüleimtől és szüleimtől örököltem, ha nem is tudatosan, de biztos ők ültették a bogarat a fülembe. Sok gyerekkori fényképem könyvvel a kezemben ábrázol.  

– Egy másik karrier lehetőség is kínálkozott számodra, profi sportoló is lehettél volna, a vízilabda hogyan jött az életedbe?

– Bár a víz szerelmese vagyok, de soha nem tűztem ki magamnak olyan célt, hogy élsportoló szeretnék lenni; a vízilabdát egészségügyi okok miatt kezdtem el. Kipróbáltam, és elég tehetségesnek bizonyultam, haladtam is előre a profi pályafutás irányába. Több diákolimpiát nyertünk, és már gyerekként bekerültem a felnőttek közé, jó eredményeket értünk el. Végül is egy amatőr csapattal eljutottunk az OBI/B-be. A gimnazista életemet azonban nehezen tudtam összeegyeztetni a vízilabdával, és a csapat életében is olyan változások történtek, ami miatt befejeztem pályafutásomat. A profi világ nem érdekelt, én mindig csak élvezni akartam a sportot és a jótékony hatásait, a vízilabdában olyan alapokat kaptam az életre, ami mai napig hasznomra válik.

– Az a kitartás és akaraterő, amit a sport ad, segített, hogy az írói ambícióidat megvalósítsd?

– A vízilabdának köszönhetem az élethez való hozzáállásomat, megtanított csapatban dolgozni és arra is, hogyan tudok jól működni egy közösségben. Olyan szinten is meghatározó, hogy a férjemet és a legjobb barátnőmet is a vízilabdának köszönhetem. Arra is megtanított, hogy a küzdelemnek és a kitartásnak mindig meg lesz az eredménye. Amikor elkezdtem, inspirált, hogy a vízilabdázók között rengeteg a tanult, művelt, diplomás ember; mindig különleges és intelligens sportnak tartottam. Az meg főleg vonzó volt, hogy Karinthy Ferenc is vízilabdázott. Úgy éreztem nem vagyok egyedül azzal az elképzelésemmel, hogy sportoló és író is lehetek egyszerre. Húzóerőt, motivációt jelentett, hogy mindegyiket elérhetem, Cini (Karinthy Ferenc) amúgy is példakép számomra. Mai napig szívesen járok úszni, ha a barátnőm is elkísér és előkerül a labda, akkor indul a vízilabda!

– Ezek szerint Karinthy Ferenc több szempontból is befolyásolta az életedet?

– Olvastam a műveit, előttem volt mintának a pályája, az élete, ahogy mondtam, nem voltak írók a családomban, kellett a példakép, Cini volt az egyik.  

– Emlékszel mi volt az első kapcsolatod a Karinthykkal?

– Hétévesen apukám úgy nyomta a kezembe a Micimackót, hogy megjegyezte: ezt Karinthy Frigyes fordította. Akkor nem értettem a mondat fontosságát, de azt tudtam, ha apukám mondja, jelentőséggel bír. Amikor legközelebb találkoztam a Karinthy névvel, és elolvastam A cirkusz című novellát biztos lettem benne, hogy ez a család alapjaiban meghatározza az életem. Bár akkor még nem is tudtam magáról a családról.

– Miért volt rád ilyen erőteljes hatással Karinthy Frigyesnek ez a műve?

– Hihetetlen érzékenységgel nyúl a művész ember létéhez, érzelmeihez. Ahogy bemutatja a kisfiút, aki arra vágyik, hogy a cirkuszban előadja saját melódiáját a hegedűjén, de ez csak egy mutatvánnyal együtt valósulhat meg. Évek telnek el, mire a gyakorlásnak meglesz az eredménye, és megkapja a lehetőséget. A félelmetes magasságban az ingatag szerkezeten végül előadhatja produkcióját. Számomra azért is meghatározó mű, mert megmutatja milyen nehéz érvényesülni, bármilyen tehetségesek is vagyunk, és milyen ára van annak, hogy megmutassuk magunkat a világnak. Ez a novella a kitartásról szól, ahogy a kisfiú éveken keresztül próbálja legyőzni félelmét és mindezt azért, hogy kiállhasson a közönség elé, eljátszhassa szerzeményét. Meghatározó mű az életemben, illetve az első tudatos találkozás a Karinthykkal. 

– Az elmúlt hetekben megjelent első könyved, egy portrékötet Karinthy Mártonról, hogyan jutottál el a harmadik generációs híres Karinthyhoz? 

– Frigyes és Ferenc műveit és történetét ismertem már az olvasásélményeimből, de Mártonról nem is igazán hallottam, ennek fő oka, hogy győri vagyok, nem a budapesti irodalmi szcénában nőttem fel. Érdekes, mert édesapámtól hallottam róla először, amikor a Karinthy Színház felújításában mérnökként részt vett, ő mesélt először Marciról.

– Ahhoz képest, hogy a szüleid le akartak beszélni az írói pályáról, úgy tűnik, édesapád mégis tevékenyen hozzájárult, hogy ezt az utat válaszd, hiszen Frigyessel és Mártonnal is rajta keresztül ismerkedtél meg.

– Szerintem apukám meg is ijedt, milyen érdeklődéssel reagálok. Mártonnal kapcsolatban csak mellékesen jegyzett meg pár dolgot, de én egyből felkaptam a fejem, amikor rádöbbentem, hogy él egy Karinthy! Egyből beindult az újságíró énem, kifaggattam apukámat, és fejembe vettem, hogy megismerkedem vele, és interjút készítek, be is kopogtam hozzá.

– Milyen volt az első találkozás élménye? Tényleg bejelentés nélkül váratlanul bekopogtattál?

– Előtte nagyon izgultam, próbáltam nyugtatni magam, hogy semmi nem múlik ezen a találkozáson, nincs nyomás, nem kell teljesíteni, ugyanakkor bizonyítani akartam nem csak magamnak, hanem a környezetemnek is, hogy vagyok olyan jó újságíró, hogy olyan interjút készítek Karinthy Mártonnal, ami után később is akar velem beszélni. Azt gondoltam, ha jól szerepelek, ha ezt megugrom, akkor én is leteszek valamit asztalra és elismerik a munkámat. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Amúgy tényleg szó szerint bekopogtam, nem jelentkeztem be korábban. Besétáltam a Karinthy Színházba és a jegypénztárban közöltem, hogy én Mártonnal szeretnék beszélni, ha lehet. A döbbenet ellenére szóltak neki, kedvesen fogadott. Elmondtam, mennyire érdekel a személyisége, a színháza, hogy hogyan tudott megküzdeni a nevével, ezzel a nehéz örökséggel. Utána már én lepődtem meg, mennyire nyitott volt, mert azt hallottam róla, hogy magának való, zárkózott ember. Ez mondjuk igaz is, de velem mégis volt kedve a beszélgetéshez. Elmondtam azt is, hogy a szakdolgozatomat is róla írnám, nagyon boldogan fogadta. Egy kritikusa egyszer azt írta, biztos senki nem fog Karinthy Mártonról szakdolgozatot írni, utólag úgy érzem, ez elégtétel volt számára. Azért mondom, hogy utólag, mert ezt a kritikát a halála után olvastam, így már nem tudtam megkérdezni.

– Elég jól sikerült a belépő, hiszen az interjúk egy portrékötetben is megjelentek. Feltett szándékod volt könyvet írni róla?

– Nekem eszembe sem jutott, nem gondoltam túl, egyszerűen meg akartam ismerni és ezt le akartam írni interjú formájában. Nagyon felkészültem az első beszélgetésre, elolvastam Márton könyveit, jobban utánanéztem a családnak, aktualizáltam az olvasmány élményeimet. Marci – kérte, hogy így szólítsam – vetette fel, hogy ezeket a beszélgetéseket írjam meg egy könyvben. Amikor először hallottam, csak hebegtem-habogtam, alig hittem el, hogy úgy gondolja, méltó vagyok ahhoz, hogy róla írjak. Sokáig ízlelgettem a gondolatot, de minden találkozásunknál megjegyezte, így bennem is elkezdett motoszkálni. Szerette a beszélgetéseinket, azt mondta, elindít benne egy összegzést, egy gondolatfolyamot, ami addig nem volt benne. Megírta az Ördöggörcs című könyvét, de teljesen más stílus jellemezte, velem higgadt, letisztult beszélgetéseket folytatott, bevallása szerint jó hatással volt rá.

– Erős témákat is boncolgattál nála, mindenbe beleállt?

– Mindenre válaszolt, de előfordult, hogy mérgesen, mert azok a gondolatok, amik bántották felszínre törtek és az érzelmeit, dühét rám vetítette ki, de ezeket nem vettem magamra. A homoszexualitására vonatkozó témát is érintettük, de rövidre zárta, én meg nem feszegettem, tiszteletben tartottam.

– Mennyi éven keresztül tartott ez a kapcsolat és készültek az interjúk?

– Kilenc éven keresztül, időről időre, de két nagyobb turnus volt, amikor interjúztunk. A következő években akkor kerestem, ha aktualitása volt, történt vele valami, sokszor beszéltünk telefonon. Tudtam, hogy beteg, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan távozik, ha felfogom, több időpontot kértem volna tőle a vége felé… bár a privát szféráját tiszteletben tartottam az utolsó időben. Meg azért azt hangsúlyoznám, hogy nem a barátja voltam, hanem egy újságíró, akivel jó kapcsolatot alakított ki. Mindenképp fent akartam tartani az újságíró és interjúalany közötti kapcsolatot, mert így lehet hiteles az írás is, és így tudtam objektív maradni, számomra ez fontos volt.

– A portrékötet, az interjúk kifejezetten Karinthy Mártonról szólnak és nem a híres családról, miért döntöttél így?  

– Az egyik oka, hogy én sem hallottam korábban róla és Karinthy Ferenc Marci novellája sem került a kezem közé. Igazságtalanságnak éreztem, hogy ahhoz képest, amit Karinthy Márton véghez vitt, kevés a fellelhető anyag, határozott célom volt, hogy kifejezetten csak róla szóljon az interjúsorozat. Az a folyamat érdekelt, hogyan tudott megküzdeni a neve súlyával, a múltjával. Azt gondolom, mindenkit érintő probléma mit kezdek apám, nagyapám, felmenőim örökségével, amit az ő példáján keresztül jól lehet illusztrálni, hisz bemutatja, mit kezdett a Karinthysággal.

– A könyvet olvasva azt gondolom, a Kossuth-díj igazolta Karinthyságát.

– Nagyon szeretett volna letenni valamit az asztalra, szerintem a díj nélkül is sikerült neki, hiszen megalapította az első magánszínházat, színdarabokat, könyveket írt, rendezett, fordított, ez mind elég kellett volna, hogy legyen, de Marcinak szüksége volt erre a visszaigazolásra. Azért is volt rá szüksége, mert a családja, az apja nem támogatta igazán abban, hogy erre a pályára lépjen, később pályatársaival, osztálytársaival a Színművészeti Főiskolán is összetűzésbe került, a Kossuth-díj mindent igazolt számára.

– Beszéltük, hogy a sport mennyi erőt és kitartást adott neked az életedben, a Karinthy Mártonnal készült interjúk és beszélgetések mennyire bátorítottak, hogy ténylegesen az írói pályára lépj?

– Sokat köszönhetek Karinthy Mártonnak, egyrészt mert beengedett az életébe, alkalmasnak talált, hogy vele beszéljek, tehát visszaigazolta, hogy az írói pálya jó irány számomra. Nagyon fontos alapkő, hitet adott, hogy bízzak magamban, ha kitűzök egy célt, a rögös út és a bukások ellenére is menjek tovább. Saját története a példa, úgy érzem, meghallottam az üzenetét. Remélem minden olvasó érezni és érteni fogja, hogy Karinthy Mártonnak milyen nehéz volt, de ennek ellenére is megcsinálta és elérte, amit akart.

– A halálhíre után ez adott erőt, hogy elkészítsd a könyvet?

– Amikor meghallottam a halálhírét, összezuhantam. Nem tudtam, merre tovább, mi lesz a beszélgetésekkel. Aztán felszívtam magam, mert Marci annyira akarta, hogy könyv legyen a beszélgetéseinkből, úgy éreztem, ennyivel tartozom neki és véghez viszem bármi áron. Nekiálltam megszerkeszteni a könyvet, minden lopott órában, ami a kislányom mellett adódott. Nem is tudom kimondjam-e, de engem Karinthy Márton egy olyan pályára állított, amiért örökre hálás leszek neki. A temetésen az egyik emlékező felolvasott az interjúnkból, megrendítő pillanatot éltem át, újból  megerősített, hogy folytatnom kell, meg kell jelentetnem a könyvet.

– A könyvkiadás hozott össze a következő Karinthy generációval?

–Nem ismertem korábban Karinthy Márton lányát, Verát és az unokákat sem. Érdekes, hogy Vera ugyanolyan nyitottan és kedvesen fogadott, mint először az apukája. Szerintem nagyon hasonlítanak, nem csak kívülről, hanem belülről is. Látom és érzem is. Úgy éreztem, a következő Karinthy generáció miatt is meg kell jelentetni a könyvet, hátha könnyebbség lesz majd, ha látják és olvassák, Márton hogyan küzdött meg a nevével, múltjával, örökségével.