Kommentháború – nincs kegyelem

A vélemények tényekké váltak, a közösségi média harctérré változott, ahol minden fegyver bevethető. 

Küzdöttünk, harcoltunk, reméltünk, bíztunk. Egy láthatatlan ellenség lett része az életünknek, nem lehetett felkészülni rá. Olyan helyzet elé állította az embereket, amivel nem találkoztak. Egyik pillanatról a másikra érkezett, és még mindig nem távozott. Nemcsak életeket vett el, hanem a biztonságérzetünket is, és félelmet generált. A tavasz ezúttal nem a kikeletet és a megújulást hozta. Bezárkóztunk, elszeparáltuk magunkat, próbáltuk kizárni a kizárhatatlant. Mégis a legnehezebb pillanatok adtak reményt, és ekkor érezhettük meg a változás szelét, hogy ha ezen túljutunk, minden más lesz. Elkezdtünk törődni egymással, jobban odafigyeltünk a szeretteinkre, és képesek voltunk segíteni idegen embereknek, akikről nem tudtunk semmit, nem voltunk tisztában a gondolkodásukkal, az ideológiájukkal, és a legkevésbé az számított, hova teszik az ikszet. Emberek, akik korábban elmentek egymás mellett, és nem foglalkoztak mással, csak a saját életükkel, hirtelen nyitottak lettek, segítő kezet nyújtottak. Jobban értékeltük a természet adta csodákat, mint korábban. Sok helyen elhangzott, hogy igen, ha ezen túljutunk, minden megváltozik, főleg mi, emberek. Más lesz a prioritás, másról szól majd az életünk. Biztos sokan tettek fogadalmat hozzám hasonlóan, mit és hogyan változtatnak meg, és hogy megállítják azt a mókuskereket vagy kiszállnak belőle. Voltak persze szkeptikusok, pesszimisták, akik hangoztatták, semmi nem fog változni, az emberiség nem tanul a hibájából. Én inkább realistán vagyok optimista, de úgy éreztem, talán most.

Aztán véget ért a karantén és kiszabadultunk. Sajnos rövid idő alatt ért a felismerés, hogy minden visszaállt a megszokott kerékvágásba, ha bármi változás történt is, nem a jo(bb) világ felé vettük az irányt. Gyorsan jött a felejtés. A törődés és odafigyelés eltűnt, maradt, ami korábban is jellemző volt: acsarkodás, harc, lejáratás, személyeskedés, kicsinyesség. Nem vagyok naiv, a köznyelv, a kommunikáció régóta megváltozott az emberek között, és ezért nem lehet csak a politikát és a közösségi médiát hibáztatni, de kétségtelen ott mindenki kiélheti magát. A vélemények tények lettek, ismeretlen emberek szidják és hordják le egymást sokszor minősíthetetlen stílusban. Az utóbbi hónapokban egyre durvábban. Már semmi nem számít. Aki máshogy gondolkodik, annak nincs kegyelem. Főleg azért olvasom a kommenteket, mert érdekel az emberek véleménye, világlátása, de ha valaki napi szinten folytatja ezt a tevékenységet, könnyen reményvesztetté válhat. Már álprofilokra sincs szükség, szemrebbenés nélkül repkednek a trágár kifejezések idősek, fiatalok, nők és férfiak között. Tisztelet sehol. Úgy alkotunk véleményt a másik emberről csak azért, mert máshogy gondolkodik, hogy fogalmunk sincs róla, kicsoda. Az „ugyan már, nézd meg a profilképét, ettől mit várhatsz” vagy „kotródj innen, öregasszony” a finomabb verziók. Olyan párbeszédek is előfordulnak, hogy fiatalként talán nem csak a telefont kéne nyomogatni, néha olvashatna is, mire érkezik a válasz, miért, a telefonon nem lehet olvasni? Az ellentétes nézeteket vallók közül a magukat felsőbbrendűnek, erkölcsileg feddhetetlennek és értelmiséginek tartók egyébként sűrűn vágják a másik fejéhez, hogy na, ez sem olvasott túl sok könyvet életében, meglátszik rajta, mire persze jön az ellenség reakciója, mert te aztán annyira műveltnek nézel ki.

És így megy ez szinte már minden poszt alatt, az eredeti téma, cím vagy a szöveges tartalom már nem is fontos, úgy tűnik, mintha a feszültség levezetése és egymás megrugdosása, megalázása örömet okozna, és nem szükséges megosztó híreket sem kitenni ehhez, bármely téma kiválthat heves indulatot. Néha olyan érzés fogja el az embert, mintha a harcmezőn lenne, ahol az ellenséges táborok gyilkolják, lövik egymást. Arról már nem is beszélve, hogy sokan a cím elolvasásával beérik, és véleménynyilvánításra ragadtatják magukat, és ha ez a kommentfolyamban kiderül, még büszkén le is írják: nem kell elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, miről szól. A másik jól megfigyelhető jelenség az értelmezés hiánya, lehet, hogy valaki végigolvassa az adott írást, posztot, de valahogy nem jön létre a kapcsolat, a megértés. Megvetés viszont mindig. Nehéz lenne egy-egy témát kiemelni, ami ilyen heves indulatot vált ki, hiszen egy sporteredmény, egy közlekedési hír, a bulvár, a politika, egy film beharangozója vagy egy könyvajánló is képes mindezt elérni. A frusztráció levezetése, a vélemény másikra erőltetése az értelmes beszélgetés helyett. Ahhoz pedig még politikai tartalom sem szükséges, hogy a propagandista szó mint a vita és az érvelés hiányában válaszként adott reakció lezárja a „beszélgetést”, egyben megjelölje az illetőt mint szellemi képességeiben korlátolt személyt. Léteznek „ügyek”, melyek mellé oda kell állni. Ha valaki mégis kétségének adna hangot, esetleg annyira elvetemült, hogy megkérdőjelezze az „ügyeket”, már meg is kapja a plecsnit, ami lehet a fent nevezett propagandista, szélsőséges, kirekesztő, és rázúdul több száz ember átka.

Az egyik legtöbbet leírt mondat mégis valószínűleg az lehet: ha nem érdekel, minek olvasod, görgesd tovább. Vagy ugyanez egy televíziós műsorra: ott van a távirányító, kapcsold át, vagy ne nézd azt a híradót stb. Eljátszottam ezzel a gondolattal. Ha betartanék minden ilyen jellegű ajánlást, nem néznék tévét, nem használnám az internetet, nem utaznék tömegközlekedéssel, sőt emberekkel sem találkoznék és beszélgetnék, vajon ki lehetne szűrni mindezt? Esetleg remeteéletre kéne berendezkedni? Akinek nem tetszik ez a fajta eltorzult gyűlöletkommunikáció vonuljon el, az vonja ki magát? Bevallom, nem is olyan szörnyű elképzelés, de talán létezik más megoldás, bár még nem pislákol a fény az alagút végén.  

A legfrissebb felmérések szerint a könyvolvasók száma drasztikusan visszaesett, de azért a rövid távú olvasás jellemző, vagyis telefonon híreket, véleményeket, újságcikkeket olvasnak az emberek. És bőszen kommentelnek is. Ha az olvasási szokásaink megváltoztak negatív irányban, a kommunikációnk mitől fog fejlődni? Hogyan lehetséges értelmesebb párbeszédeket folytatni, egyáltalán a beszélgetés még fontos lesz? Vagy elég felmenni a közösségi felületekre, beszólni valakinek valamit, és ennyi elég is, esetleg még jól elküldeni melegebb éghajlatra, ha esetleg megpróbál vitába szállni vagy kikéri magának.  A modern kor kifejezőeszköze a kommentelés, a szintek ismeretlenek, csak remélni tudom, hogy most a legalsón állunk, és innen csak felfele vezet az út.

Itt vagyunk épp a koronavírus második hullámának közepén, teljesen más érzelmi állapotban, mint tavasszal, frusztráltan, elégedetlenül, és egy dolgot hagyunk figyelmen kívül: törődni egymással. Egyszer talán véget ér ez a rémálom. Ideje felébredni!